PAPI JELMONDAT

Tudós és lelkipásztor

Benkő Antal jezsuita szerzetest 1947-ben Rómában szentelték. Azóta, híven missziós hivatásához, a világ sok helyén megfordult, fél évszázad múltán tért vissza újra hazájába.

"szeretném neki adni az életemet"

- Sok paptestvéremhez hasonlóan, már gyerekkorom óta a papi hivatás vonzott. Kamaszkoromban ez az érzés elhalványult, és a matematika-fizika szak kerített hatáskörébe. Mikor a pécsi jezsuitáknál, tizenhét évesen el kellett hogy döntsem, mi leszek, először a világi papi hivatásra gondoltam. A jezsuitákhoz azonban missziós hivatásom vonzott; úgy gondoltam, ha már pap leszek, akkor nem csak egy faluban, egy helyen szeretnék szolgálni, ez akkor túlságosan zártnak, kötöttnek tűnt nekem. Ugyanakkor mély nyomot hagyott bennem tanáraim példája is, akik mind a nevelés, mind a tanulás terén nagyon törődtek velünk. Végül a gimnáziumban, a Pater Tüll által tartott lelkigyakorlat hatására eldöntöttem: jezsuita szerzetes szeretnék lenni. Azóta ezt az elhatározásomat soha meg nem változtattam. Még ma is emlékszem, Krisztus szenvedéséről elmélkedtünk a lelkigyakorlaton, s arról, hogy mennyire szeret bennünket. Ekkor úgy éreztem, szeretném én is neki adni az életemet.

Nyolc évig Magyarországon képeztek ki, majd 1946-ban kilenc rendtársammal együtt Rómába küldtek tanulni, ahol egy évre rá jezsuita pappá szenteltek. Csak kevés szentképet tudtam csináltatni, jelmondat nem szerepelt rajta. Hozzátartozóim közül senki nem jöhetett ki a szentelésemre, Magyarországon első szentmisémet csak húsz évvel később mondhattam egy mellékoltárnál, ahol édesanyám és néhány rokonom volt jelen.

1949-ben a leuveni Katolikus Egyetemre kerültem, ahol - elöljáróim tanácsára - a pszichológia szakot végeztem el. 1954-ben doktoráltam, s Brazíliába kerültem. Először Nova Friburgóban tanítottam, majd három év múlva a Rio de Janeiró-i Katolikus Egyetem pszichológiai fakultásának vezetésével bíztak meg. Tizennyolc évig éltem itt, nagyon megszerettem az országot, az embereket, akik lelkesen keresték az utat Isten felé. Óriási volt a paphiány, sok lehetőség kínálkozott mind lelkipásztori, mind tudományos téren.

1975-ben beteg lettem, s Ausztriába helyeztek egy évre, amiből végül tizenhét lett. A Szolgálat című teológiai és lelkiségi folyóirathoz kerültem. Évente négyszer jelent meg, papoknak és civileknek Magyarországra küldtük több, általunk kiadott magyar nyelvű könyvvel együtt. Amikor 1996-ban hazajöttünk, ebből alakult ki a Távlatok című folyóirat. Érdekes módon hazatérésem majdnem ugyanúgy zajlott le, mint amikor Brazíliába érkeztem meg. Minden új volt, júliusban jöttem, s szeptembertől már a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológiai karán pszichológiát kellett tanítanom. Nem volt sok időm gondolkodni, megszoktam, s megszerettem.

- Korábban Ausztriában, majd Pécsett, s ebben az évben Budapesten spirituális, azaz a kispapok lelki nevelője. Azóta, hogy ön volt kispap, miben változott a papságra készülők helyzete?

- Az életfelfogás lett egészen más. Amikor mi nőttünk fel, a társadalmi környezet sokkal határozottabb volt; a családot, a hűséget, az egymás iránti áldozatos életet nagyra becsülte a társadalom. Mikor kispapnak jelentkeztünk, mindanynyiunknak volt egy alapvető, keresztény képzése, nevelése, amit természetesen el kellett mélyíteni, ki kellett dolgozni. Ma sajnos nem ez az általános helyzet, bár jelenleg is vannak komoly keresztény családok és közösségek. Úgy látom, a mai kispapoknak nehezebb a helyzete, sok mindenért jobban meg kell küzdeniük. Ugyanakkor, mivel ők ebben a "mai" környezetben nőttek fel, szerencsére jobban meg fogják érteni a jelenlegi fiatalok gondját, örömét, bánatát. A Jóisten nagyon jól tudja, mikor, milyen környezetből hívja meg munkatársait!

D. Roska Zsófia

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu