A lélek súgásai

Az irodalomtörténet az újholdasok - Jánosy István, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Vidor Miklós, Mándy Iván - között tárgyalja Rákos Sándort, aki ugyan nem írt e folyóiratba, de költészete, versbeszéde számtalan rokon vonást mutat e nagyszerű írókéival. Furcsa, sebzett generáció volt, nehezen szabadultak a második világháború emberpróbáló emlékeitől, majd rájuk borult az elhallgattatás burája, s a levegőhiányt nem lehet megszokni. Ráadásul Rákos Sándor eredendően neuraszténiás alkat volt - költőbetegség! -, idegenül mozgott, sebeket kapott a világban, sokkal otthonosabban mozgott a képzelete által épített világban, látomásai között, a múlt hatalmas alakjaival folytatva ismétlődő párbeszédet. Költészetének jellegzetes, vissza-visszatérő témája volt a Biblia eseménysora, s mint minden sorsüldözött ember, Istent szólongatta.

Ezekből a verseiből jelent meg most egy kötetnyi, A Bárány lázadása,Szentpál Monika és Tarbay Ede válogatásában, a Szent István Társulat gondozásában. Tulajdonképpen azoknak a kitűnő gyűjteményeknek folytatásaként, amelyek a XX. század Isten-kereső lírikusait mutatják be Adytól - Rákos Sándorig.

Rákos Sándor hatalmas hagyományba kapcsolódott e költeményeivel. Ő is azok közé tartozott, akik számára az Istennel folytatott párbeszéd személyes ügy volt, nem "téma", hanem sokszorosan érlelt, végigszenvedett gondolat, amely a valóságon túli valóságra irányult. Egy időben, hosszas telefonbeszélgetéseink során, amikor közlésre kértem-könyörögtem verseiből, fel-felmerült ez a téma, de sokkal visszahúzódóbb személyiség volt, semhogy részletesebben kifejtette volna, mi rejlik lelke mélyén. Néha-néha megjelenő versei azonban megvilágították, hogyan nyílt meg előtte a végtelen (egyik legszebb költeményének címe: Nyíló végtelen). Szentmártoni János, a kötet utószavának írója joggal mondja: nem volt "istenes" költő, de nem kétséges: Isten valamiképp őt is bekerítette, hasonlóan a múlt század számos nagy költőjéhez.

Egyik, szemléletéről és életérzéséről árulkodó versében, a Majdban írja a következőket: majd látni gyúl világra vak / hályogos ég szeme a Nap / majd égeti nyomunkat porba / ahogy bolyongunk megbotolva / majd jajgatunk fentről kizártak / hogy lent sem találjuk hazánkat. "Bolyongunk megbotolva" - ez Rákos Sándor jellemző kifejezése, mint ahogy a "kizártak" is. De ha elvonatkoztatunk az embertől, ha a versben önmagunkat keressük - hisz a jó vers rólunk is szól - döbbenten eszmélünk rá: mi vagyunk a botladozva bolyongók, a kapukon zörgetők, mi vagyunk azok, akik a Gazda sípját füleljük (A hívás), mi dadogjuk az ő Jelenés könyvének végszavait: nagyobb és erősebb az mindenkinél, / aki a lélek súgásait hallja!

Ami azt illeti, manapság elég nehéz meghallgatni a lélek sugallatát, hiszen mást kiáltanak, harsognak a fülükbe. Úgy van, ahogy A hangban olvassuk: Ezen a szélfútt meredeken / Szorongva zárul az ezredév / tolóajtó-rés tű foka /átférünk-e rajt ha tépetten is / testvéreink velünk jöhetnek-e. Miközben porlandó kincseket szorongatunk, észre sem vesszük, amint egyre szűkül az ajtórés, amelyen áthaladni az igazi feladat. Nem árt, ha Rákos Sándorral fohászkodunk: Isten te kőtábla, te kard / irgalmasan végem úgy akard / éber álom után mélyebb álmon juthassak túl életen s halálon. (Könyörgés jó halálért)

Nem volt "istenes" költő. Szenvedő ember, jelentős lírikus volt, aki az eget ostromolta, s példát mutatott arra, hogyan legyünk szelídek és alázatosak. Egyik versében azt kérte Istentől: őrölje finom lisztté, hadd lehessen meleg karéj mindnyájunk kenyeréből!" Az lett.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu