 |
|
|
|
Egy marék josta
A meleg, csapadékos nyárelőnek köszönhetően az idén bő termés volt bogyós gyümölcsökből. Egyre kedveltebb a fekete ribizli és az egres keresztezése révén született josta (neve a német Johannisbeere, illetve Stachelbeere összevonásának eredménye), melyet frissítő-pikáns íze, üdítő zamata miatt fogyasztanak egyre többen. Hősünk, egy hűvösvölgyi kiskert-tulajdonos, a gyümölcsszüret örömével és nem kis elégedettséggel szállt fel két teli vödörrel a villamosra, hogy odahaza a szörpösüvegbe, no meg a mélyhűtőbe kerülve télire is átmentődjék valami a vitaminokból. A frissen szedett, koromfekete hamvas gyümölcs láttán az utasok közül sokan érdeklődni kezdtek, hogy mi is tulajdonképpen e furcsa gyümölcs, s máris akadt beszédtéma a telek hasznáról meg az aktív nyugdíjas élet szépségeiről. Nem csoda, hogy hősünk elégedettsége jóleső büszkeséggé duzzadt: a természet ajándékát és munkájának hasznát immár ország-világ értékeli. Mikor a Moszkva téren leszállt, megdöbbentette, hogy a hétvége és a tikkadt nyári délután ellenére az embertömeg nem volt kisebb a szokásosnál. Megcsapta az aszfaltból párolgó hőség, sehol egy fa, sehol egy kis árnyék. Egy középkorú férfi tűnt fel, aki először csak a vödörre nézve, majd tekintetét bizonytalanul feljebb emelve közeledett hozzá. Borostás volt, szájában az éppen megkezdett cigaretta, piszkos tarka ingét még tarkábbá tette az átütődött izzadságfolt. Sóvárgó szemekkel megszólította: "Főnök, adjon egy szemet!" Mintha azt mondta volna: szomjúhozom! "Persze, hogy adok - fogalmazódott meg hősünkben rögtön a válasz -, hiszen oly szerencsétlen ez az ember! Míg én a kert zöldjét élvezem, van friss gyümölcsöm, nyugdíjas koromra egészséges és értelmes elfoglaltságom, addig ő, szegény, talán hajléktalan, a kánikulában is itt lézeng a rabszolgapiacon. Ki tudja, mikor jutott utoljára frissítő gyümölcshöz. De valahogy tudtára kéne adni, hogy az a fránya bagó mennyire káros, hogy helyette ott van például az általa is olyannyira kívánt friss gyümölcs. No meg ha minőségi gyümölcsöt eszik, talán minőségileg is más emberré válik! Hát én majd ránevelem!" Nem késlekedet tehát a "segítő" válasszal: "Persze hogy adok, akár egy marékkal is! De előbb dobja el azt a fránya bagót!" "Azt már nem!" - hangzott a válasz. Hosszas győzködés után emberünk végre a földre dobta cigarettáját, mire a "jutalom" sem maradt el: egy jó marék frissítő josta. A "főnök" a jótett biztos tudatában, önelégülten indult tovább a metróbejárat felé. Mielőtt belépett volna, visszanézett. Látta, amint emberünk lehajol, s felveszi az előbb eldob(at)ott, félig elszívott cigarettát. Vissza kéne menni hozzá - villant az agyába, de ekkor már a mozgólépcsőn állt, amely vitte le a mélybe. Ahogy süllyedt lejjebb és lejjebb, valami egyre erősebben kezdte szorítani a szívét. A peronra érve már tudta: amit tett, az nem jócselekedet volt, hanem zsarolás. Vigasztalta magát, hogy ő jót akart, csak hát nagy hirtelen nem gondolta végig, amit élete során pedig már oly sokszor megtapasztalt: a jót jól megtenni nem is olyan könnyű dolog. Legközelebb majd jobban odafigyelek, megpróbálok okosabban szeretni, gondolta - mégis vigasztalan maradt. Ráadásul a szörp sem sikerült olyan jól, mint máskor. Mikor megkóstolta, hogy jó lesz-e télire, valami furcsa, kesernyés mellékízt érzett!
-szá-
|
|
|
