Hedda

- Alinkának és Balázsnak -

Nem. Nem IbsenGablerje. Több is. Kevesebb is. Csak egy anya. Három gyermeknek adott életet. De életet adott-e? Hitte. Vágyott rá. Hogy csak többé-kevésbé sikerült, nem dolga. Mit törődött ő azzal, ott, az Uzsoki úti kórházban, a szülőszobán, hogy Tóth Árpád miként sikoltozott: "Csillog a világ szörnyű arany-szennye. / Röhögő senkik, balkörmű gazok / szállnak mennybe." Persze, tudta ő. Ismert mindent, amit ismerni egyáltalán érdemes. Tudása beláthatatlan magasságokban izzott. Filozófus lehetett volna. Tudós, ki válaszolni tud a világ végső kérdéseire.

Asszony, akit a magyar történelem talán legsötétebb korszakában - a kommunista tombolásban, mert nem volt hajlandó pedagógusként aláírni a Mindszenty József bíboros, hercegprímás esztergomi érseket elítélendő listát - elítélték. Kényszermunkára. A Patyolatnál válogatta a szennyest. A volt Ranolder-növendék, hitoktató, mélyen hívő, pietisztikus fiatal nő összeszorított szájjal tette dolgát. Mert hitt. Mert hívta Krisztust. És el is jött a szabadulás órája. Mert a terror alábbhagyott. Bár egész életében gyanús elemként tartották számon. Mégis. Túlélte. Csak ezt nem. Az infernalitás szakadékmély bugyrait. Ezt a leggyötrőbb, legfélelmetesebb, leggyógyíthatatlanabb, legmegrázóbb, embert lágersovánnyá zabáló betegséget, féktelen burjánzását sejteknek: lázas szánalmas együgyű sejtek ősrítusú táncát, mert föl nem adják, vissza nem vonulnak, inkább vele halnak áldozatukkal. Mindent túlélt. Minden megaláztatást, kiszolgáltatottságot, szeretetet és megvetést, csak ezt nem. De ne aggódjatok testvéreim. A test megpihent, elhagyja az élet akolnyi terét. Uram! Lelke, ha lakozott benne, biztosan nem volt szegény, mint nyolc boldogságod egyik szentenciája, mégiscsak ő az, akit ments meg a pokol tüzétől, vidd a Mennybe, mert legjobban rászorul irgalmadra.

Hetvennégy évet élt. S ahogy idősödött, egyre szkeptikusabban szemlélte a világot. Az etikáról mesélt. Hogy az bizony emberi találmány. Kitalálmány. Mert etika a természet erői közt nincs. Se bocsánat. Se pardon. Se kézcsók. Se úri gesztusok. És mégis, mennyi, de mennyi "etikus" ember van! De ki az etikus ember? Hamar kiderülne. Ha hirtelen eltörlődne a büntető törvénykönyv. Akkor. Alig maradnának. Fáradtan legyintett. Móricz Zsigmonddal mondta: Légy jó mindhalálig. De vigyázat! Törött karú embert lesegíteni a villamosról, nem biztos, hogy szerencsés. Mert az a kar meggyógyul, és azzal csapja agyon a Jót.Nietzschéig hatolt. Hogy a jó a gyöngék morálja. De gyönge volt-e Krisztus? Nagy dilemmák. Transzcendes jegenyék, melyek mégis égig nőnek. Ez az asszony tudta Rákos Sándor egysorosát: Minden halál hősi halál. Még ha nem is kivégzőoszlop előtt állunk, bekötött szemmel. Akkor is.

Barátnője, Annus a legárvább. Mert igazán csak Heddának sírhatta, mondhatta minden fájdalmát és örömét. Mert ez az asszony értette az emberi beszédet. Mert, mily furcsa, nem mindenki érti. Számára csak ez az aszszony maradt. És Isten, kinek meggyónta szóra sem érdemes bűneit. Most üres minden. Ágy, lakás, fotelek. Még a hamleti csöndnél is némább csönd. Fájdalom ordít, de befelé hallatszik. "Ma hull a hó, és álom hull a hóban..." Juhász Gyula fölhajtja gallérját, és átvág a szegedi korzón, ahol félreállnak, hogy hozzájuk ne érjen, ez a szent bolond. De meg is vigasztal minket rögvest: Tüzeket raknak az égi tanyák. /Hallgatják halkan a harmonikát. Vagy más zenét, mely majd olykor beszüremlik ide, a Szent Teréz-templomba,s óvatosan besurran a hamvak közé. Talán Chopin Gesz-dúr keringője, vagy Schubert opus posthumus Esz-dúr zongoradarabja. Vagy csak foszlányok. De mindenképp ezek a dallamok, ennek az asszonynak fájdalmas altatói, melyek elkísérik a síron túlra is.

József Attila jajdul. Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem / vele szemben... Tényleg? Hogyan tovább? Mi lesz ezután? Nyilván vonaglik minden tovább. Az idő nem gyógyít, legföljebb a sebet majd var takarja. 2000. december 29-én reggel holtan találtak rá. Előre tudta. Egyetlen napot tévedett! S ezen nap estéjén mackónyi kutyája, Fáni, és Oszi, egy Dickens-regényből előbújt macska - mert ők is barátok voltak, és a szertelen szeretetben a kutya megroppantotta kis barátja fülét - gazdájuk után nyargaltak, hogy folytassák ott, ahol abbamaradt ez a sivár földi élet. Mert ez az asszony, Hedda, odafönt is összegyűjti az árvákat. Legyen az ember, legyen az állat. De van-e ott árvaság?

Testvéreim, anyánk nincs többé. Kései siratóra gyűltünk össze, rémületnek nincs helye itt. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, /észreveszi, hogy milyen ostoba. / Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.

Nem is olyan sokára utánad lépkedünk. Ne félj, Hedda. Sietünk.

Most és addig is, ORA PRO NOBIS!

Koppány Zsolt

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu