Vendégszeretet

"...megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak." (Szent István: Intelmek)

"Virágos kert vala híres Pannónia..."

Ezeréves nemzeti létünk, fennmaradásunk egyik titka bizonyára az, hogy megfogadtuk Szent István szavát, és szeretettel voltunk a vendégek iránt. Valóban jól érezték magukat nálunk a jövevények, szívesen maradtak itt, szívesen vallották idővel magyarnak magukat, és vették magukra sorsunkat. Német, lengyel, örmény és még Isten tudja hány népből idevándorolt őseimet is bizonyára ez a vendégszeretet marasztalta itt. Ha nem így lett volna, most én se rónám magyarul e sorokat.

Könnyű szívvel befogadnak

Fáradtan álltunk meg hárman Székelyudvarhely főterén a hatvanas évek derekán. Alkonyodott. Akkoriban nem volt szabad utazgatni arrafelé, csak meghívólevéllel, s csak abba a városba, faluba, ahova a meghívás szólt. Az éles szemű székelyek azonnal meglátták rajtunk, hogy jövevények vagyunk, s hogy nem ide szól az engedélyünk. Öt perc sem telt bele, már volt szállásunk, de válogathattunk is volna, mert többen is kérték, fogadjuk el a meghívásukat. (A fiatalok kedvéért mondom: ismeretlen volt még akkor a fizetővendég!) Szívükbe volt írva a vendégszeretet s a testvéri féltés: jobb, ha nem látnak meg minket a téren hivatalos szemek. Megtiszteltetésnek vették, hogy elfogadtuk a meghívást, és bármilyen szegénységben éltek is, "szívesebben tartózkodtunk náluk, mintsem másutt", például egy fényűző nyugati hotelban. Otthon voltunk köztük.

Azt a killyénfalvi nénit sem felejtem el, aki már a ´90-es években fogadott be két, akkor még kicsi lányunkkal. Nem is sejtettük, hogy házikója földpadlós, mert a kézi szövésű süppedős rongyszőnyegek mindent beborítottak, melegséget, szépséget sugározva. Hogy is lett volna bevezetve a víz, mégis minden tiszta volt. Nem féltette otthonát a gyerekcipők úti porától, sőt, egyetlen, utolsó lekvárját is fölbontotta a kedvükért.

Ezer éve hűséges a népünk a határainkon innen és túl Szent István intelméhez, könnyű szívvel befogad, túlcsorduló mértékkel ad. Járnak is a csodájára a világ minden tájáról!

Mégis, mintha veszélyben lenne a vendégszeretet.

"Ha felmegyek a budai nagy hegyre"

"Virágos kert vala híres Pannónia..." Kinek-kinek a háza előtt virágos kert hívogatta - sokfelé most is - az arra járókat. Árulkodott a mögötte lakók ízléséről, szorgalmáról, jóságáról (hisz, aki a virágot szereti...), gyönyörködtette a gazdát s a járókelőt.

Talán versengtek is a szomszédok: kié szebb, kié hívogatóbb? Meg merték mutatni, sőt, büszkélkedhettek is a virágoskertjükkel. Mint akinek nincs szégyellnivalója, de van mit adnia.

Ma, "ha felmegyek a budai nagy hegyre", bizony nem látok be kertekbe. Egyre több az erődítményszerű kerítés, ami óvja a szépségre vágyó szemek elől a kertépítők által nagy pénzen megcsináltatott drága parkot. Kinek óvja? Minek óvja? Gyerekzsivaj nem hallatszik belőle. Mintha Oscar Wilde önző óriása szaporodott volna el. Virágillat helyett a félelem terjeng a falak körül. Félelem a betörőktől (a mozgásérzékelő villog), félelem a kíváncsiskodóktól, az ítélkezőktől, mint akinek szégyellnivalója van, de adni nem szándékszik.

Eltakarjuk a kerteket, becsukjuk a kapukat. (Sajnos még a templomokét is. Mintha kitaszítottá lettünk volna.) Megtartjuk magunknak, amink van, s minél több van, annál jobban féltjük. Új verseny kezdődött a kinek szebb, hívogatóbb a virágoskertje helyett: kinek drágább, csillogóbb-villogóbb a fürdőszobája. Ám, amíg a virágoskertet akárki láthatta, mindenkit gyönyörködtetett, a bezárt ajtók mögé nem akárki jut be. De kinek is volna kedve csodájára járni egy fürdőszobának? És különben is: még összejárnák a csodálók a drága szőnyeget.

Akinek nincs "versenyképes" féltenivalója, nem hív vendéget, nehogy megszólják. Akinek meg van, az pedig félti. Inkább a McDonald´s-ba hívja a gyerekei játszótársait.

Lassan a félelem veszi át a helyét a vendégszerető bizalomnak.

Pedig a bizalom csodákra képes. Még a nyomorult fegyencet is becsületes emberré teheti, mint Jean Valjeant Victor Hugo regényében. A vendégszeretet a bizalom művészete. Megnemesíti azt is, aki bizalommal befogad, s azt is, akit befogadnak.

Bearanyozza a magányos öregek életét, s csodát művel azokkal is, akik egymás mellett élnek.

Micsoda ünnepi ideje a család életének a közös vendégvárás!

Máskor hetekig nem tűnnek el könyvhalmok és ruhakupacok, most ripsz-ropsz, minden a helyére kerül. Közben csattog a habverő, sül a sütemény, illata betölti a lakást. Pillanatok alatt minden tisztává, rendessé válik. Mindenki a fedélzeten, a magán gondok-bajok elnémulnak, a közös várakozás egygyé teszi a családot. Még akkor is, ha a nagy igyekezetben össze-összekoccannak. Mert "csak egy fontos igazán". A jobbik részt, életük jobbik részét választották. Mondhatná valaki: a jó látszatát keltjük a vendég kedvéért. Inkább hiszem, hogy a vendég alkalmat ad nekünk, hogy egy-egy kiemelt, ünnepi pillanatra megláthassuk magunkat olyannak, amilyennek mindig is lenni szeretnénk.

Arany Jánosék is bizonyára ezért terítettek hosszú éveken át az eltűnt Petőfinek. A vendégszeretet táplálta bennük a bizalmat: megláthatjuk még barátunkat, magunkat, vele egész nemzetünket olyannak, amilyennek látni szeretnénk.

A bizalom, a vendégszeretet csodákra képes

"Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről - szól a zsidókhoz írt levél (13,1) - hisz ilyen módon némelyek angyalokat láttak vendégül."

Nényei Gáborné

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu