|
|
Megmaradó értékek? Suhannak az évtizedek, hátunk mögött egy viharos évszázad, átléptük egy beláthatatlan, új évezred küszöbét is. Erősen belénk hasít a kérdés: egyre jobban változó világunkban megmaradnak-e azok az atyáinktól örökölt emberi és művészi ideálok, értékek, amelyek lelki-szellemi útmutatóink, vezetőink voltak hosszú időn át, vagy elsülylyedünk egy merőben szokatlan és modern korszak ismeretlen holttengerében? A tollforgatóban elsősorban az irodalom iránti aggódás kapcsán fogalmazódik meg a címben jelzett kérdés. Egyre jobban távolodó, ám kerek évfordulók ötlenek fel bennünk. A XX. század jelentős eszmei értékeket és töretlen erkölcsiséget hordozó magyar írói közül Kuncz Aladár 70; Babits Mihály 60; és Pilinszky János 20 esztendővel ezelőtt költözött az örök hazába. Ránk hagyományozott életművük, művészi tehetségük, morális tartásuk és nemzeti elkötelezettségük, mint élő kincsestár erősít minket, de bensőnket a kétely is marcangolja: vajon meddig tart érzelmi-lelki varázsuk és szellemi hatóerejük? Meddig emlékezik rájuk a nem mindig hálás utókor, az egyre jobban elgépiesedő s a pénzimádattól elbódult XXI. század? Kuncz Aladár egy ötesztendős kegyetlen hadifogság szenvedéseit megörökítő regénybe tömörítette mindazt, ami e század terhes öröksége, sőt szégyene. Babits élő példáját nyújtotta, hogy egy modern, a Nyugat nemzedékéhez tartozó költő és literátor is a legmagasabb csúcsra érkezhet el keresztény-magyar lelkületével, páratlan tehetségével s utolérhetetlen európai műveltségével. Pilinszky már a második világháború által okozott súlyos traumát éli át és fejezi ki a lapidáris, európai mércével mérve is egyedi és ízig-vérig katolikus szellemiségű költészetében. Húsz, hatvan és hetven esztendő, amióta nem élnek közöttünk... Megőrizhetők-e kivételes értékeink? Ezek a gondolatok rajzanak bennünk, amikor nagyrabecsüléssel emlékezünk rájuk. Legalább mi idézzük fel őket és olvassuk alkotásaikat! Szeghalmi Elemér
"Albert Camus a ´Sziszifusz mítosza´ (Le mythe Sisyphe) című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp a menekvés irányában - van még egy következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy ´Dosztojevszkij válasza az alázat´, csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásainak terhébe - minden, csak nem meghátrálás.
Névtelenül és íratlanul, a maga szakadatlan folyamatosságában, úgy, ahogy azt az Evangélium kodifikálta, mi lenne más a szegények története közöttük, ha nem ez? Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül a tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét."
(Részlet Pilinszky János: Ars poetica helyett című írásából)
***
Babits Mihály Verses napló Esztergom, Előhegy, 1932 nyarán - Naplót írni... Akkor írtam naplót mikor gyermek voltam s napjaim simán gurultak, mint a fűznivaló gyöngyök. Jaj, egy élet is kevés már, és egy nap is sok nekem! Én már csak az órák képét festegetem, mint a piktor, aki ugyanazt a tájat reggel, délben, délután és este újra s újra festi, fények játékát tanulja; én is óráról-órára, ahogy jön és megy a felhő, lelki fényeim játékát festegetem újra s újra, fények és árnyak játékát amik jönnek és eltűnnek, de versem mint fénysugár, a távol űrbe viszi őket, a jövőbe, mint a fénysugár a táj képét az űrbe, ahol él és száll örökké, az Isten szemébe gyűlve. *** Pilinszky János Egy arckép alá Kihűl a nap az alkonyi grafitban. Tágasságával, mélységeivel a néma tenger arcomba világít. Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben. Öreg vagyok, lerombolt arcomon csupán a víz ijesztő pusztasága. A szürkület gránitpora. Csupán a pórusok brutális csipkefátyla! Hullámverés. Aztán a puha éj boldogtalan zajai. Vak rovar, magam vagyok a rámsötétedő, a világárva papundekliban. És egyedül a feneketlen ágyban. És egyedül a párnáim között. Magam vagyok az örökös magányban. Akár a víz. Akár az anyaföld. *** "Óh, a mi hitünk véres próbának volt alávetve; de kiállta a próbát! Akinek hite a háború iszonya alatt sem tört meg az Emberiség szent ideáljaiban, az kiállta a próbát! S ma talán nagyobb is a hitünk. Hiszünk a Magyarságban, minden új Mohács után. S hiszünk az Emberiségben, minden új Bertalan-éj után. S hisszük, hogy ez a két hit összefér. Bizonnyal nem mást vagy rosszabbat, vagy nemzetietlenebbet, mint amit Petőfi is hitt, vagy Vörösmarty is. S ha azt mondják, hogy más hit való ma, mint az ő korukban, mi büszkén feleljük: a mi hitünk nem változik korok és politikák szerint, a mi hitünk a régi emberi és magyar hit hagyományát őrzi..." (Részlet Babits Mihály: Az igazi haza című tanulmányából, 1919.) *** "A keresztény középkor és a reformáció korát nem tekintve, nincs talán egyetlen kor sem az európai civilizációban, mely annyira a morál kérdésein sarkallna, mint a mai, s mégis e kérdések feltevésében, az életjelenségek megítélésében sohasem volt akkora összevisszaság, fejetlenség, az egyetemes érzések kialakulására éppen a liberalizmus természeténél fogva sohasem volt olyan kevés kilátás, mint ma. Mint minden forduló kornál, úgy most is felfakadt mögöttünk az egész múlt, lehetetlenné száradt régi életforrások kibuzognak, meggyőződések szószólókra találnak, régi, elavult hangok újra hallatszanak, s e nagy összevisszaságban megébred minden, amiért valaha vér folyt, ami valaha érték volt, a múlt felkínálkozik, hogy rajta lendüljünk át a jövőbe. És e sokféle hang zűrzavarában még sejtető megérzése sincs, nemhogy tudatos meglátása lehetne a jövőnek..." "Érdekes és szomorú ezt a morálválságot társadalmi életünkben megfigyelni. Híres embereinkről sohasem lehet biztosan tudni, hogy valami váltóhamisítás, büntetőjogmentes csalás vagy valóságos érdem kapta-e fel nevüket. Hamar felejtjük a miértet, s az ismert neveknek feltétlen hódolással csináljuk compliment-jainkat. Pénzre vagy szerelemre éhes hisztérikákat ma a közönség vállai fölé emel, s holnap a kúria intenciói szerint lecsukják őket, a technika minden vívmányával felszerelt rablók filozófusok könyvével a zsebükben gyilkolnak, s a mai élettalajból gyökerezetteknek mondják magukat, miközben a nép kapkodja fényképeiket, és kultuszt űz életükből. A komplikált és szövevényes üzleti világ fő cinkosai vidáman élik irigyelt kirakatéletüket, s az igazságszolgáltatás, mely a tulajdonjog sértését torolatlan sohasem hagyja, a közösség ellen vétőkkel szemben majd mindig tehetetlen." (Részlet Kuncz Aladár: Morálválság című tanulmányából, 1912.) * *** "Gyönyörűség így végigheverni a fűben. A lombozatok rezgő csipkézetén átszűrődik a mély kék ég. Olyan hatalmas, tátongó bolt, hogy az ember szeretne felszívódni benne, mint vízcsepp a napsugárban. A fáról néha felrebben egy madár, s röptében maga után húzza énekét, mint valami színes szalagot... Köröskörül mező és fénylő, ragyogó csend, amelyben, nem tudom, néha a szélmalom zúgása hallatszik-e, vagy darázs repül el? Minden olyan ízes, kívánatos. Néha azt hiszem, valóban ló vagyok, és szeretnék fűből, falevélből enni. Máskor könnyűnek érzem magam, s várom, hogy kapjon fel mindjárt a szellő, és sodorjon magával a levegőég kék hullámai közé!... De jó itt, jó volna mindig, vizet mérni és nézni a járókelőket. Három óra felé erre jön a plébános. Üdvözöljük, és ő galambősz fejéről mélyen leveszi kalapját. Sohasem fogom elfelejteni, milyen ünnepélyes áhítattal szentelte be Jungbut tetemét. Most is komolyan, jóságosan néz ránk, és valahogy úgy veszi le kalapját, mintha útszéli kereszt előtt, a szenvedésnek fából faragott egyszerű szimbóluma előtt menne el." * "- Maga ajándékot vett szegény fogolytársainak. Lássa, ez tetszik nekem. Egyszerű pékmester vagyok, sok gyermekem van. Tudom, mi az a Jézus, tudom, mi az a szeretet. Életemben sohasem bántottam senkit, és kiküldhetnek százszor is a frontra, mégsem fogok senkit sem megölni... Ezt akartam magának mondani, és most igyunk egy pohár bort a szent, a boldog karácsonyestére!"... (Az első részlet a foglyok kivételes sétáját örökíti meg, a másikban az emberséges Guilleume őrmester monológja szólal meg Kuncz Aladár Fekete kolostor (1931) című regényéből.) *** "Tulajdonképpen az érettségi után én hitetlen voltam... És egy nagyon nehéz éjszaka után elmentem gyónni. Sohasem felejtem el, a domonkosok templomában gyóntam, kora hajnalban. Nem tudtam aludni egész éjjel. Vártam, mikor nyitják ki a kaput, és akkor hallottam, hogy kinyitják a kaput és lementem hosszú esztendők után gyónni. És elmondtam a bűneimet... A rács mögött; nem tudom elfelejteni a pap arcát, olyan volt, mint egy tisztára mosott kavics. Fiatalember volt. Amikor befejeztem bűneim felsorolását, azt mondta: »Édes fiam, magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.« Ezután jött a háború, és akkor volt egy tapasztalatom. Teletömtem a hátizsákomat könyvekkel. A könyvek azonban kezdtek anakronisztikussá válni. Sorra dobtam ki őket a vagonból; emlékszem, Rolland Dante-drámája volt az első, amit kihajítottam, mert nem lehetett vele mit kezdeni. Nem volt érvényes. Végül is egy maradt, az Evangélium maradt velem." (Részlet Pilinszky televíziós nyilatkozatából, 1978)
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
