|
|
Karl-Josef Rauber érsek Világiak az egyházban 6. Helyénvaló sort kerítenünk egy olyan jelenség tárgyalására, amely manapság leginkább Latin-Amerikára jellemző, de az egész világon elterjedt, sőt a kommunista uralom idején Magyarországon is ismertté vált: az úgynevezett bázisközösségekről van szó. Ezt az igen sokszínű jelenséget latin-amerikai formájában szeretném néhány gondolattal felvázolni, mivel éppen itt tett szert speciális jelentőségre, és véleményem szerint igen jól illusztrálja mindazt, amit rendek nélküli egyházi közösségként körvonalaztam. A bázisközösségek kisebb, átlátható, személyes kapcsolatokon alapuló, 30-150 fős közösségek. Létrejöhetnek a hagyományos plébániai rendszer mellett és azon belül is; utóbbi esetben a plébánia a közösségek közössége, a bázisközösségek egységét létrehozó gyülekezési hely lesz, amely az egész plébánia decentralizáltabb, a néphez közelálló strukturáltságához és pasztorációjához vezet. A "közösség" szóval való összefüggésében a "bázis" előtagnak hármas jelentése van: szociológiailag a társadalom legalsó osztályaira utal, tehát azokra az emberekre, akiknek a társadalmi igazságtalanságok által okozott nyomort a legkeményebben és közvetlenül kell érzékelniük. Nagyrészt belőlük tevődnek össze e közösségek, az ő környezetükben és az ő perspektívájuk szerint bontakozik ki a közösség élete; ők annak működtető alanyai. Teológiailag a "bázis" az egyházi strukturáltság "alapsejtjét" jelenti, a kereszténység alapszövetét, ahonnan az evangelizáció kiindul, és ahol a hit alapeseményei lejátszódnak. Leíró értelemben a "bázis" azt jelenti, hogy az egyház alulról, a konkrét hívők és az ő tevékenységük kezdeményezésére épül föl, tehát nem fölülről, a hivatal intézményes szabályozásainak kezdeményezésére. Ennyiben a bázisközösségek keretei között az egyház kialakulásának új módja figyelhető meg, azaz az egyház ilyen bázisközösségek létrejöttének folyamatában születnek. Egyházi szempontból ezek a közösségek nem egy bizonyos lelkiségi mozgalomnak tartják magukat, nem is a pasztoráció új módszerének, és végképp nem a hagyományos egyházi struktúrákkal párhuzamosan működő egyháznak, hanem olyan közösségnek, ahol Jézus Krisztus egyháza egy konkrét helyi közösségben valósul meg. A bázisközösségek nem akarják a hagyományos plébániai vagy egyházmegyei struktúrát egyszerűen helyettesíteni, vagy azokat tisztán bázisközösségek hálózatává átalakítani. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy mindkét formának szüksége van a másikra, hogy a teljes értelemben vett egyház megvalósulhasson. Az intézményes-szakramentális megalapozású egyház struktúráival gondoskodik a bázisközösségek kontinuitásáról, katolikus identitásáról és egységéről, míg ezek az összegyházban enzimként, kovászként, annak testébe mélyedő tövisként működnek, amely az egyházat a maga egészében megtartja ahhoz az evangéliumhoz való hűségben, amelyet a szegényeknek az Isten Országáról hirdettek. Azt, hogy a hivatal a közösség számára szükséges, egyáltalán nem tagadjuk. Valamint e megállapításnak azt a teológiai megindoklását sem, mely szerint a hivatal Jézus Krisztus személyében cselekszik, és ebből kifolyólag konstitutív jelentősége van minden közösség, így a bázisközösség számára is. (Folytatjuk) (Fordította: Bitter Ákos)
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
