|
|
A belső tisztulás fájdalmai "Gyermekeim, mindannyian tudjuk, miként menekülhetünk meg, hanyagságunk miatt azonban távol vagyunk az üdvösségtől." A belső tökéletesedés kibontakozásában a kezdetekre visszanyúló hagyomány szerint különböző állomásokat, fokozatokat szokás megkülönböztetni - SzentSzünkletikosz fenti, némileg keserű megállapítása éppen annak az elhatározásnak a hiányát panaszolja, amellyel a már megtért embernek folytonosan e felemelkedés útján kell járnia. Fennmaradt életrajzában azután ekképpen inti a körülötte levőket: "Hogy mire is van szükségünk a jelen küzdelmekben? Természetesen fáradalmas aszkézisre és tökéletes, tiszta imádságra." Napjainkban persze nemcsak a felemelkedés egyes állomásainak meghatározására törekvő szemléletre tekintünk némi gyanakvással, de a tudatos és következetes aszkézis is háttérbe szorul - ezzel pedig a kereszténység egyik lényegi elemének fordítunk hátat. A keleti és a nyugati kereszténység között hosszú évszázadokig tökéletes egyetértés uralkodott azt illetően, hogy a belső tökéletesedés során a szándékolt, akarati erőfeszítésből fakadó küzdelmek mellett az emberre váratlanul rátörő, kivédhetetlen szenvedések is jelen vannak. (Ezek legismertebb kifejtése Keresztes Szent János nevéhez fűződik - de hát ki is olvassa ma Keresztes Szent János műveit? Jellemzőek egyébként az újkori kereszténységre John Henry Newman szavai: amikor megkérdezték tőle, mi a véleménye Keresztes Jánosról, azt válaszolta, nem olvasta őt, és semmi szüksége efféle olvasmányokra.) Az első századok aszketikus művei bőségesen szólnak ezekről a szenvedésekről, bár megítélésük erősen vitatott volt. A kísértéseket, a lelki sötétséget, az Istentől való elhagyatottság érzését többnyire azonban próbatételnek vagy nevelő-megtisztító isteni tevékenység megnyilvánulásának tekintették. Az évszázadokon keresztül egyik legolvasottabb, páratlanul népszerű aszketikus kézikönyv szerzője, az V. században élt Diadokhosz Phótikész (akinek görög nyelven írt művét éppen Keresztes Szent János korában fordították le latinra, s Loyolai Szent Ignác is melegen ajánlotta novíciusainak) is részletesen taglalja ezeket a szenvedéseket: "a próbatétel tüzében" égve a lélek legkisebb hibái, gyarlóságai is roppant súlyúnak tűnnek, s bár felidézi még a valódi szeretet emlékét, annak tényleges érzésére már nem képes, az "Isten elfordulása" keltette szenvedések pedig "szomorúvá teszik és megalázzák a lelket, és bizonyos kétségbeeséssel töltik el, hogy hiúságra hajló és érzékeny része alázatra jusson, amint illik." Fontos azonban, hogy az elhagyatottság érzése mindenkor a kegyelem jelenlétének konkrét formája, Isten küzdelmeiben együtt van a lélekkel, azaz nem merőben pszichológiai jelenségről van szó, hanem tényleges isteni cselekvésről, amelynek meghatározott célja van: a belső tisztulás. Éppen ezért ez az állapot csupán addig tart, amíg a lélek aktuális helyzetéhez mért tisztulás végbe nem megy - az ezt követő felemelkedés már egészen más jellegű tisztulást igényel. Mikes
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
