|
|
Jelenpor (Arc és álarc.) V-ben jártunk, községi mulatságon. Itt az emberek szegények, az asszonyoknak nem telik az új divatra. Ezért aztán az ünnepi alkalmakra előszedik a szekrényszám álló népviseleti ruhákat, a nagymama stafírungját, és beöltöznek. Viszszavetkőznek. Mintha az ünnep miatt tennék. A napközben látott nők teljesen átalakulnak. A főkötők alatt eltűnnek a tarkára festett hajak, a frufruk, a halánték ráncait, a fültáji lottyadásokat leplező loboncok. Minden arc meztelen: olyan, amilyennek Isten teremtette, idő formálta, gazdájának jelleme alakította. A feleségek, a boltoslányok, a cukrászné, de az idegenből jött tanítónő vonásai is a régi fényképeken barnuló ősöket idézik föl. * Népszámlálás: megvallani, hogy kik vagyunk. Két kényes kérdés merült föl, más szóval a két legnormálisabb kérdést taknyolták körül: a nemzetiséget és a vallást. Holott tudjuk. Illyés Gyulától, meg különben is, hogy magyar az, aki vállalja. Nyilván így van ez a cigánnyal is, a venddel, meg a svábbal. Aki nem vállalja, az nem az. A cigány szervezetek szerint legalább félmillióan, vagy még többen vannak, s eszerint kérik a támogatást a költségvetéstől. Nyilván joggal: pontosabban annyi joggal, ahányan vannak. Tíz éve talán 180 ezer ember vallotta magát cigánynak. Namármost hányan voltak? Mennyire számolja az ország a költségvetési támogatást? És mi a helyzet a vallásokkal? Ki a keresztény? Csak az és senki más, aki vallást tesz az Úr Krisztus mellett. Aki nem tesz vallást mellette, azt az Úr Jézus sem fogja megvallani. Mi itt a kérdés? El lehet kerülni a választ, de akkor az Úr is elkerüli a sunynyogót. Gondolom, így van ez a többi felekezetnél is: Dániel és társai szintén vallást tettek, amikor a babiloni fogságban ragaszkodtak a kóser koszthoz. Bibó István híres definíciója szerint a demokrácia anynyit tesz, mint nem félni. Vajon mennyire antidemokratikus félelmesdit játszani, ijesztgetni az újságban az embereket, hogy a "személyes" kérdéseket ne válaszolják meg? És mi értelme a demokráciának, ha ijesztőst és félelmesdit játszunk? Az életnek, ha nem élhetjük meg nyilvánosan személyes elkötelezettségeinket? * Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere - mondja az Úr. Ki akar manapság tanítvány lenni? Ki keres mestert? Hol keresünk mestert? Tanítványnak lenni annyi, mint levenni az álarcokat. Legalábbis belefogni. Leégetni azt, amit képzelünk magunkról. Amik voltunk - emlékeink, vagy képzeletünk szerint - hajdani történeteinkben. Ábrándjainkban. Balfogásainkban, vereségeinkben, győzelmeinkben. Amik lenni szeretnénk. Aminek szeretnénk, ha mások látnának bennünket. Aminek édesanyánk lát bennünket? Képzel? Remél? Vagy a főnökünk, a kedvesünk, az angoltanárunk, az uszodai lányok, az üzlettársunk, a vevőnk, az eladónk? A mester ugyanis arra tanít: legyünk valódiak. Ami csöppet sem jelenti azt, hogy valósítsuk meg önmagunkat, mert az oda vezet, hogy vegyünk új álarcot a levetettek helyébe. * Saját arcunk keresését kezdhetjük bárhonnan. Egyetlen pontot nem kerülhetünk el, jelesül, hogy az Ő képmásai vagyunk, önazonosságunkat csak általa, csak benne találhatjuk meg. Korunk lelki betegsége, az identitászavar valójában ideges, kapkodó álarcpróba, s annál örvénylőbb, kilátástalanabb, minél kevésbé merjük viselni az Ő arcát - a sajátunkként. Czakó Gábor
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
