|
|
"A bokor ég, de nem ég el!" Mózes egy alkalommal messzire behajította a juhokat a pusztába, ott látott egy bokrot, amely égett, de el nem égett. Akkor így szólt magában: Odamegyek és megnézem ezt a különös látványt: miért nem ég el a csipkebokor". A Bibliát olvasva nemcsak Isten megjelenései csodálatosak, hanem az igazi próféták és szentek viselkedése is: néha úgy tűnik, hogy ez a viselkedés maga felér egy jelenéssel, egy csodával. Viselkedésében az első és legfontosabb mozzanat az a mélységes figyelem, amellyel azt szemléli, ami ég, de nem ég el. Az emberi figyelemnek több rétege van. Tudok úgy olvasni, hogy lehalkítva szól a rádióm, s - mivel a sporthírek nem érdekelnek, de ami azok után jön az érdekelni fog - akkor teszem le a könyvet és erősítem fel a rádió hangját, amikor a sporthíreknek vége van. De előfordul az is, hogy a rádiót kapcsolom le, mert a könyv jobban érdekel, és most beleadom figyelmem teljességét, egész területét. A figyelemnek ugyanis vannak különböző területei, de nemcsak területei, hanem mélysége is. Ha a prédikációmban én magam egy mélyebb szinten figyelek az Igére, hallgatóim is leszállnak a figyelemnek abba a rétegébe. Az igehirdetés nem csupán beszéd, hanem az igehirdető figyelmének hittől irányított működése. A legjobb bárány lehet a legjobb pásztor. Ez képzavar lenne, ha nem olyan valóságra utalna, ahol a lelkipásztor egyben bárány is. Ha ez a lelkipásztor bárányként jó legelőre talál, odavonzza a többi bárányt is. Előfordult, hogy egy egyetemen tartottam előadást kétszáz egyetemistának a 90-es évek elején. Szerzetesruhában voltam. Ahogy elfoglaltam a helyem a katedra mögött a tábla előtt, éreztem, hogy itt a hallgatók egy része katolikus ateista, a másik része protestáns ateista, de vannak közöttük napi áldozó és úrvacsorához járuló diákok és tanárok is. Megjelenésemet ebben a "szerelésben" - barna barátruhában, kötéllel a derekamon és csuklyával (mely legföljebb a korábbi filmek kigúnyolt szerzeteseire vagy az inkvizícióra emlékeztette őket) - mosoly és gúny fogadta. Ám én elkezdtem beszélni, de nemcsak nekik, hanem magamnak is, mert figyelmemet megragadta az a valóság, amelyről beszélni kezdtem: az emberi szeretet. Hirtelen mélységes figyelemmel kezdtem figyelni erre az égő, de el nem égő bokorra... és akik hallgattak engem, azok is elővették azt a mélységes figyelmet; melyet eddig talán még soha elő se vettek, az bizonyos, hogy nem az egyetemi szakelőadásokat hallgatva. Az ember önspóroló lény. Minek pazarolna valamire több figyelmet, mikor az a valami kevesebb figyelemmel is megragadható, pontosabban az a valami (pl. egy természettudományos igazság) megragad a figyelem egy felületesebb rétegében is? Az örök isteni igazságok itt nem ragadnak meg. Ezért lehet önigazoltan élni egy ateistának, aki figyelmének csupán felületesebb rétegeit hajlandó feltárni akkor, amikor az Isteni Magvető, Jézus, az örök élet magvait hinti. És ezért válhat önmaga karikatúrájává az a hívő, aki azt hiszi, hogy már végleg megragadta őt az Igazság, és ezért nem hajlandó újra és újra elővenni azt a mélységes figyelmet, amelyet elővett az az engem hallgató ifjúság. De ezzel, hogy azt a mélységes (semmi felületesebb igazságnak ki nem járó) figyelmet vette elő, engem is evangelizált. Ez a mélységesen mély figyelem, amely láthatóvá lett, megdöbbentett. Megrendülésük engem rendített meg. A szeretetről hallottak, amely soha el nem múlik. A szeretetről, amelynek természete az örökkévalóság. Amelyet ők is örökkévalónak tudtak a nemrég letűnt gyermekkorukban - és örökkévalónak pillantottak meg az első igazi szerelem és nagy barátság ügyetlenül megmutatkozó (hogyan is mutatkozhatna meg másképp az örökkévaló az időben: az el nem múló a múlandóban?) törékeny gesztusaiban. De már kezdtek elindulni a "Megrakják a tüzet, mégis elaluszik, nincs az a szerelem, amely el nem múlik" - keserű tapasztalatának útján, és már majdnem arra vetemedtek, hogy csupán birkákat fognak legeltetni - vagy matekot vagy, biológiát tanítani, vagyis tenni a mindennapok teendőit azzal a szomorúsággal, amely Simon Péter szavában bujkál (Jézus kereszthalála után). "Megyek halászni", és a többi társ válaszában: "Mi is megyünk veled" - mondom, már majdnem erre vetemedtek, amikor velük együtt észrevettem, hogy van egy bokor, amely ég, de nem ég el... és elhatároztuk, ők is velem, (kimondatlanul) hogy odamegyünk és megnézzük. A szerető ember égő csipkebokor, de csak akkor, ha saját szeretetét a másik iránt nem hajlandó beszüntetni megbosszulva a másikat, aki őt elhagyta: hanem hagyja a szeretetet önmaga belső törvényei szerint működni, akkor nemcsak égő csipkebokor, hanem soha el nem égő csipkebokor... Természetesen ezt egy valaki igazolja: a testté lett örök Ige, Jézus, aki mindvégig szeretett" - akiben nyilvánvalóvá lett, hogy egy ember szeretete Isten szeretetével azonos lehet a szó legszorosabb értelmében. Itt egyébként nyilvánvalóvá lesz annak az ostoba és romboló kijelentésnek az alaptalansága, hogy: csak a szeretetről beszéljünk, mert az a lényeg, ne a dogmákról - (igazságokról) például arról, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember: vagy hogy a hívő emberben a Szentháromság lakást vesz. Pünkösdkor Jézus a benne hívőket - magába fölvéve, beléjük isteni természetét kiárasztva - égő csipkebokorrá tette, melyben jelen van "Az, aki van". Mert "Az, aki van" azonos azzal, aki maga a Szeretet. (1Jn 4,16). "Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által" (Róm 5,5). Ez elsősorban nem erkölcsi parancs, hogy mindvégig szeress, vagyis el nem égő csipkebokor legyél, hanem létbeli (ontológiai) valóság, hogy az vagy. A mai evangéliumi részletben a korabeli média katasztrófa-híreit hallgató embereket Jézus arra hívja fel, hogy térjenek meg, különben ők is mindannyian elvesznek. Megtérni végső soron - az Újszövetség értelmében - annyi, mint engedni, hogy a Szentháromság Isten lakást vegyen nálunk, és így égő és elégő emberi életünk átalakuljon égő, de soha el nem égő isteni jelenlétté, amelynek a szeretet a jele és garanciája. Barsi Balázs
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
