|
|
A rehabilitált alázat "Alázat"... Hányan és hányszor félreértettük, félremagyaráztuk a szót, pontosabban: a szóval jelzett erényt, személyi értéket. Talán mi, keresztények is felelősek vagyunk azért, hogy sokak tudatában a meghunyászkodással, valamiféle erőltetett kisebbrendűségi érzéssel, önmagunk leértékelésével azonosult a szó jelentése. Való igaz, hogy viszolyogva gondolunk a monarchia idejéből származó, kötelező katonai stílusra: "Alázatosan jelentem", s még inkább a századelő, hajbókoló köszöntési formájára: "Alázatos szolgája". Nem árt ugyanis tudni, hogy a keresztény alázat teológiai vonatkozásban a teremtmény meghajlása Teremtője előtt. Persze joggal beszélhetünk a hivatás-vállalás alázatáról is, ami összefügg az előbbivel. Embertársi vonatkozásban inkább a szerénység az, amit erénynek tekintünk. A pártállam időszakában aztán végképp leértékelték az alázat erényét, hiszen az ateizmus nem is értheti meg annak teológiai jelentését, amennyiben az a teremtmény meghajlása Isten előtt. A térdhajtás is ezt fejezi ki. Aki vallásossága jeleként térdet hajt a templomban, az - Romano Guardini emlékezetesen szép kifejezésével - "feláldozza magassága felét". Ez pedig az alázat majdhogynem fizikailag mérhető gesztusa. A materialista szemlélet ezt nem érthette. Negyven esztendő iskolai nevelésében ezt a leértékelést plántálták bele fiataljainkba. Mintha azt kívánták volna belénk sulykolni: emberi önérzetünkhöz méltatlan az alázat. Igazi rangja sokak szemében a "lázadásnak" volt. Ennek pedig Lucifer a jelképe (függetlenül attól, hogy az illető hisz vagy nem hisz a bukott angyalokban). Csakhogy Lucifer nem a szolgaság ellen lázadt, mint ahogyan a francia író, Anatol France vélte. Lucifer a szolgálata ellen lázadt. "Szolgaság" és "szolgálat" között pedig ég és föld a különbség. "Teszem a dolgom" - fogalmazza tömören a mindennapok etikája. Lucifer lázadásának igazi jelentése pedig az, hogy ő - és követői - nem hajlandók tenni a dolgukat. Nem vállalják a szolgálat alázatát. Különös változásra lehettünk tehát figyelmesek, mégpedig olyan területen, ahonnan talán a legkevésbé vártuk. A labdarúgásra gondolok. Mint a kérdéssel foglalkozó erkölcsteológus, a televíziót nézve többször is fölkaptam a fejem, és igazán jól esett hallanom, amikor több edző is - egymástól függetlenül - úgy használta a szót, mint egy sportoló számára alapvető értéket: a hivatás-vállalás alázatának jelentésével. A nyilatkozatok olykor az újságokba is bekerültek. Elmarasztalták azt a játékost, aki - úgymond - nem vállalja a játék alázatát (vagyis nem akarja tenni a dolgát). A zene világában persze mindig is megvolt ez a hiteles értékelés, amely az ilyen kijelentésekben tükröződik: "Alázattal játszani Bachot, Mozartot vagy éppen Bartókot, Kodályt". A futballpályán új és szokatlan, de ugyanolyan jól esik hallani. Eszerint mégis fejlődik, formálódik az értékrendünk? Rehabilitáljuk az alázatot, még a futballban is. Boda László
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
