|
|
Jegyzetlap A nagyböjtöt olyannak éli át az ember, mintha az elhúzódó, ünnepélyes csönd ideje volna, a maga szürkeségével; nem minden ünnep "pompás". A szent monotonitás jegyében folyjék le. Az alászállás lassúságával. Szürke, hamuszürke ez a mélyülés, közeledés a nagypénteki feketeséghez. Érintjük a nagycsütörtök fájdalmas reményét: hátha elkerüljük a legrosszabbat, hiszen kenyeret kaptunk, életet, bort, kevés halat. Aztán mégse. Bele kell csúsznunk a szakadékba. Vele együtt. Őutána. Ő van a legalján, összehúzódva... Most víz alá merülünk, és a fenék fölött úszva találkozunk a naptalan közeg zártszájú teremtményeivel. Csönd van és mormolás. Magunkra hagyatunk. Nézd, ki vagy te. Mi vagy, testvér. Menynyi vagy. Alkalmas-e vagy alkalmatlan. S mire? Mire nem? Vándor vagy, netán berendezkedtél egy bársonnyal bélelt páholyban? Szereplő vagy-e, néző? Öltözködsz vagy vetkőzöl? Lubickolsz-e a vízben vagy úszol? Hogyan? Merre? Miért? Játszadozol a vallás húrjain (vannak neki ilyenjei), vagy a dallamtalan, néma, látszólag szenvtelen óráid a legértékesebbek? Fogadkozol, nagyokat búsulsz (ahogy lehet "nagyokat imádkozni" is), vagy nem szívesen szólsz arról, amiről "hallgatni" - nemcsak "kellene", hanem - kell is? Tényleg szenvedsz attól, ami a világ legnagyobb igazságtalansága, hogy Bűnné tettük, s folyamatosan tesszük az egyetlen Ártatlant, vagy letudod azt az időt, s már most dideregsz a "szent három nap" okozta kimerültségtől, a futkosástól, s eliszonyít a megszokás? Teheti; ember vagy te is. S ha mégis átérzed a böjti elvonás kínját, többet teszel, mint gondolod. Most a lélek legmélyén úgy szabadulnak el a bűntudat számontartotta tettek nevei, emlékei, a megszegett fogadalmak, a sértő mondatok, szavak, a visszaszívhatatlan ítéletek, a mulasztások, mint amikor fölrántják a halastó zsilipjét, s egyszerre zúdul be a tömérdek hal a folyóba; ilyen sokan vannak? Ki gondolta volna... A nagyböjt mérlegre teszi az embert. Nagyon érzékeny patikamérlegre. Amely titokban dolgozik. Ezért fölösleges ilyenkor sápadozni, kürtöltetni magunk előtt, kézbe temetett arccal mutogatni, mily nagy lélek lakik bennünk; azon a mérlegen pontosan megméretünk. A lényeg az, mennyire adom át magamat - az emlékezésen messze túl - a Történésnek. Amely ma is történik. Csak most nem a szemünk előtt, hanem a szemünk mögött, bennünk. Hogy a történés ismert, mégis újként átélt mozzanatai belül mennek-e végbe (a vég-be), vagy kívül? Ha csak kívül, akkor nem sokat ér az egész, legyen az zsúfolt bazilikában, tömjénfüstben, ünnepi öltözékben. Talán egyidőben essék meg a Történés kint s bent. S még inkább: hogy egymásban tükröződjék, mint Valóság. Hogy én legyek Krisztus misztikus Testének eleme, része, hangja, hangtalansága, most s ezentúl valójában. És ennek tudata hökkentsen meg. Ébreszszen föl, járjon át és ragadjon meg, s nemcsak a Történés szava, hanem a ténye is. Hogy igenis ez történik, a nagyböjtök közötti időben is; azaz mindig. Megszakítatlan. És hogy ez vér, nem pedig hasonlat. Ez halál, nem valami isteni ügyeskedés, amely kicselezte a véget. Nem cselezte ki. Isten meghalt. Valóban és teljesen meghalt - a kereszten. Kereszten halt meg, nem kórházi ágyon. Senki sem igyekezett komolyan enyhíteni a fájdalmain. Én sem. Most is alig. Vagy egyáltalán nem. S mielőtt kilehelte a lelkét, a szó szoros értelmében szétverték őt az apró súlyzóhoz hasonló ólom ostorszíj-végek irgalmatlan csapásaival. A nagyböjt talán az, hogy ne nélkülem induljon el utolsó útjára. Valahogyan legyek Vele. Vasadi Péter HIbakiIGAZÍTÁS Március 4-i számunkban Vasadi Péter "Jegyzetlap"-jában helytelenül ezt közöltük: "ha olyan sok rosszat mondanak róla (t.i. a miniszterelnökről), akkor - apukám mondta - ´ráparancsoltak´ az ellenfelei." A mondat helyesen: "ha olyan sok rosszat mondanak róla, akkor - apukám mondta - ´rákapcsoltak´ az ellenfelei." A hibáért elnézést kérünk.
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
