|
|
Arcok A zenetanárnő Nyár. Napvirágon játszadozó fénykörök. Kövek az avarlepte bükkösben, vízmosás, surrogása madárszárnyaknak. Ösvények. Jelképek. Az életéi. A természet elringató ideje után a búcsúzás nyártól és kövektől, bükköstől, madárszárny-surrogásoktól. Aztán várakozás a következő "lángoló évszakig", amikor a templom a hegyen - nyújtva keresztjét - vasárnaponként befogadja lelkeit... Így találkoztam a családdal, "templomos hangulatban", a hegyen. Tibor bácsi szólt: menjek át családommal délután az erdőn, ahol laknak nyáridőben. Kő és pad, kert, "kiválasztott fák". Egy botanikus-tudós és áldott kezű felesége fontos virágai, fái, az elrendezés szépsége, hogy még a felhő-árnyak vonulása is érzékelhető a gyepen. Biztonságos fenti-lenti kapcsolat. Aztán Tibor bácsi elment. Hortobágyi Tibor professzor, Esztergom örökös díszpolgára, a Szent Anna templomnak egy ideig kántora. Templomos délelőtti találkozáson beszélgettem először népes családjáról Mária leányával is. Közvetlensége, lénye a megnyugtató természet erejével hatott szavaiban, mozdulataiban vagy a volán mellett, amikor jóízű flekkenek, gombaillatú délutánok múltán minket a másik hegyen túlra vitt - az erdei házba. Gyerekei közül az egyik ferences diák volt, későbbi "testvérem" ugyanabban az iskolában. Férje, Laci legutóbb térdcsontomat, izületeimet vizsgálta, tanácsokat adott. Vénülök - mondtam, s tudtam: egyre gondolunk. Bölcs orvosok példája ő is, akik úgy kapaszkodnak a hitbe, ahogyan a legerősebbek. Sohasem panaszkodik, megnyugvással mondja: Ha Isten így akarja... Ahogyan legutóbb, amikor Mária meghalt. A zongoratanárnő. Karácsony előtt még felszabadultan csendült a hangja a telefonban. Pedig halálos beteg volt... Keresgélek tizennyolc esztendő emlékei közt, s a ravatalánál, meg a templomban döbbenek rá - rengeteg embertestvér közt a requiemen, mit jelent egy csöndes jelenlét világunk zavaros kábulatában. A hitben-életben megerősödött "okos felnőtt" (mint Babits írná) annyi tülekedés, rombolás közt. Ő tudta: milyen kevés minden emberi történés. Tanított, imádkozott, gyermekeit nevelte, majd unokáihoz hajolt le az aranymívesek finom érintésével. Kertész Lajos zongoraművész első növendékei közé tartozott. A mester állt a ravatalnál. Neki jutott a végső szó: "Isten volt neked a legnagyobb tekintély. Ezért volt tartásod, alázatod, amely ott munkálkodott élettevékenységedben: emberi kapcsolataidban, a nagy család összefogásában. A zeneiskolában, ahol növendékeid szívét, értelmét nyitogattad a szellemi óriások kis remekműveivel a makrokozmosz, meg az ő gyermeki világunk harmonikus rendjére, az élet tiszteletére. A transzcendens világ titkait bátran kerested, de el tudtad választani a búzát a konkolytól. Képességed volt, hogy mindenre érzékeny szeretetedet apró figyelmességekben is megmutasd. A sok komoly és vidám családi, baráti összejövetelt, azokon az élő muzsikálást, nyílt beszélgetéseket tudományról, művészetről, egyéni és nemzeti témákról, a végső dolgokról, az evangélium időszerű üzenetéről kivételes szellemiséged, háziasszonyi tiszted tette felejthetetlenné. A minden élők útján nagy sebeket és hittel viselt szomorúságokat is kaptál. Istenben megtaláltad békességedet..." Hortobágyi Mária (Szirtes Lászlóné) immár bekerült az igazi magyar asszonyok névsorába, akit - ha ma élne - Takáts Sándor, a piarista művelődéstörténész már ki nem hagyna könyvéből, mert az igazi nagyságot mindig a hűséges munkálkodás, a vert helyzeteken való felülkerekedés, a jóság, a hivatás igazolja. Akkor lett több, amikor adott: mosolyt, könnyet, szelet kenyeret - a derűs élet Kenyeréből. Tóth Sándor
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
