|
|
Istennek nincsenek unokái (Iskolakór VII. rész) "Szorult helyzetünkben az Úrhoz kiáltottak, s megmentette őket minden félelmüktől" 106. zsoltár 19. Valamit tennünk kell! Sorozatunk elején - talán még emlékszünk - erre a felismerésre jutottunk, amikor kisfiúnk már harmadik éve kezdte betegséggel a tanévet. Akkor azt is beláttuk, hogy ha mi, szülők, segíteni akarunk szorongó, "iskolaundor"-ban szenvedő gyermekünkön, először magunknak kell kinőni ebből a kórságból. Így jutottunk el lassacskán a szabadulásig: az Istengyermekség sötétséget, bajt eloszlató hatalmáig. Ez szép, de mi lesz gyermekeinkkel? Régi igazság, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. Hiába szeretnénk megóvni gyermekeinket az út nehézségeitől, s készen átadni hitünket, Istengyermekségünket. Bizony, minden embernek, még gyermekeinknek is maguknak kell eljutni odáig, hogy szabad akarattal befogadják a Világosságot. Ez az ő Istengyermekké születésük útja. Mi csak bábáskodhatunk e születés küzdelmeiben, s vigyázzunk, hogy fontoskodásunkkal ne késleltessük azt a pillanatot. A legfontosabb segítség a példa. Iskolás gyermekeinkkel már megoszthatjuk saját küzdelmeink egyikét-másikát, engedhetünk belelátni gondjainkba, s a félelem kísértéseibe. Ez ad alkalmat hitünk megvallására: Uram, benned bízom. Érdekes, de nem tekintélyünk csorbul ilyenkor, hanem éppen az együttérzés növekszik gyermekeinkben, s az irántuk való bizalmunk utat épít az ő bizalmuknak. Ne keltsük tökéletességünk látszatát, ne állítsunk magunknak olyan trónt, ami nem minket illet. Életünk példájával mindig tereljük az igazi Úr felé gyermekeink tekintetét. Segít a bábáskodásban, ha megtaláljuk a módját a helyes szeretetnek. A szülei után vágyakozó gyerek már bölcsődés korában is rájön, hogy a betegség biztos eszköze vágyai beteljesülésének. Még nem a betegségbe menekül, a betegség még csak eszköz, hogy szülei neki joggal kijáró szeretetét kivívja, s ők pótolhassák a más napokon elmaradt dédelgetéseket, becézéseket. Ám nagyobb korában a nehézségektől való menekülés zsákutcájává válhat a betegség. Nekünk, szülőknek nem az a dolgunk, hogy nagy feneket kerítsünk a betegségeknek (hajlamunk van rá!), hanem az, hogy betegség nélkül is törődjünk eleget gyermekeinkkel. Találjuk meg minden életkorban a módját (nem könnyű!) hogy kölcsönös szeretetünk eleven maradjon. A hétköznapok közönyével és a betegségben való túldédelgetéssel mi magunk kényszerítjük gyerekeinket a téves útra. Segítség az is, ha megláttatjuk velük az őket érő kísértéseket, s bátorítjuk őket, hogy ellene mondjanak. Mi is a kísértés? Mint mindig: a téves út. Egyik fiacskánknál feltűnt, hogy ha valamit nagyon, mondhatnám: szorongva várt, például többnapos kirándulást és néhány nappal előbb menetrendszerűen megbetegedett; volt, hogy még kórházba is került. Téves út. Zsákutca. Mit lehet a kísértés ellen tenni? Szemébe nézni, mint az éjszakai ragadozónak. Akkor megtorpan. Ha nevén nevezzük, erejét veszti, és elkullog. Így történt ez fiacskánkkal is. Bizalmas beszélgetésben szemébe néztünk a betegség kísértésének, s ő tudatosan ellene mondott. Úgy döntött, hogy - bár amennyire várja, annyira fél is a kirándulástól - nem akar beteg lenni. Mi meg igyekeztünk finoman bátorítani és imádsággal támogatni. Akár hihető, akár nem, betegség miatt soha nem maradt többé le a jó eseményekről. Segítség az is, amiről már korábban sokat szóltunk: gyönyörködő szülői tekintettel erősíteni gyermekeinkben a jót, növelni az önbizalmát. Mégis előfordulhat, hogy bele kell avatkoznunk a dolgok menetébe. Így tudtunk csak segíteni annak a kisfiúnknak, aki minden tanév elején hosszan betegeskedett. Nehezen, de rájöttünk, hogy olyan ellenséges légkör veszi körül, ami erejét messze meghaladja. Mintha veremben láttuk volna vergődni. Kivettük hát, és tanév közben másik iskolát kerestünk neki, ahol egy melegszívű, szakállas tanító bácsi (Isten áldja meg!) szép türelemmel visszaadta önbizalmát, s nem kényszerült többé betegségbe menekülni. Legyünk óvatosak az ilyen megoldással: nehogy azt rögzítsük gyermekeinkben, ha valami nehéz, hát megfutamodunk. Bizony, hajszálon múlik, hogy egy-egy döntésünk jó vagy rossz irányba vezet. Ezért hát szülői szerepünkben se feledkezzünk soha el arról, hogy mi is gyermekek vagyunk. Keressük szemünkkel a bajból kivezető tűzoszlopot. Ő járjon előttünk, aki az övéinek "Elküldte szavát, hogy meggyógyítsa őket, életüket kimentette a veremből." (106. zsoltár 20.) Nényei Gáborné
|
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
