|
Az elmúlás varázsáról A november letisztult hónap, efelől nincs vita. Ilyenkor beleszeretünk a városba, sokadszorra, tudattalanul, és neki szenteljük napjainkat. Sétálunk. A legmakacsabb vidékpártiak, a legelszántabb környezetvédők is közelebb húzódnak. Helyeket, látnivalókat fedezünk fel, hangulatokba botlunk. Perspektívákra bukkanunk, a fény érdekes töréseire, épületek meglepő szögleteire – és gyönyörködünk. A levegő áttetsző, valószerűtlen tiszta, a színek szokatlanok. E hirtelen támadt ürességben a legkisebb hang, egy varjúkárogás is átértékelődik: visszhangok születnek. Barátunkká válik a köd, a nedvesség, és még a rothadó avar párájától is meghatódunk. Persze, a legalkalmasabb időszak. A nyári tombolásnak már vége, elmúlt az örökösen valahová csábító kánikula, elmúlt a kacér vénasszonyok nyara is – a tél mogorva fagyhullámai viszont még nem marnak belénk. Éppen ezért, mert átmeneti időszak, hihetetlenül szellemi. Lehetőség az emlékezésre, amikor ki-ki elszámol magának nyári élményeivel. Összegzés, leltár, ugyanakkor készülődés is, ami mindent lehetségessé tesz. Másik évszak jön, amely nem csupán ruhatárunkat vagy bőrünk színét változtatja meg, hanem gondolatkörünket is. És ez kettős, már akinek. Egyfelől az elmúlás folyamata a szemünk láttára. A lombok, színek, hangok fogyatkozása, tompulása. A halál közeljötte az öregek nehézkes mozdulataiban, sóhajtozásaikban. Korai sötétedés, könnyeztető hideg, gyászos latyak, halottak napjának minduntalan fel-fellibbenő gyertyafénye: ez lesz ideiglenes életterünk, s hozzá a megszűnés, a kiüresedés misztériuma. Ismerjük be: ez, az ünnepeinket megelőző böjtidő és szomorúság legalább annyira életelemünk, legalább annyira a bűvkörében tart bennünket, mint a nyár önfeledtsége, boldog dinamizmusa. Zsille Gábor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|