Nemzeti öntudatuk erősödik – helyzetük nem javul…

Csángó csalódások

Megint csalódniuk kellett, ki tudja, hányadszor már az idők során! Mintha ez a népcsoport a Szeret, a Tatros mentén arra lenne kárhoztatva, hogy minden reménye letörjön, minden szándéka elbukjon, örökké vezekeljen – valami soha el nem követett bűnért.

Pedig most mennyire bíztak! Nemcsak törvényt hoztak értük, anyanyelvük oktatásáért Bukarestben, de az oktatásügy minisztere, Andrei Marga is rendeletbe adta, hogy Klézsén és Pusztinán – a román tannyelvű oktatásban – tanítani lehet a csángók magyar anyanyelvét. A szülők kívánságának megfelelően. Elhárult az akadály is, a tanárhiány, mivel egy fiatal székely pedagógus, az idén végzett néprajz szakos Hegyeli Attila vállalkozott az úttörésre. A Kárpátok belső karéjából, Kovásznáról „“kiment” a havasok külső karéjába, a Szeret folyó mentébe, Klézsére és ott, jövendőbelijével együtt, egyelőre egy esztendőre, letelepedett a színcsángó nagyközségben. A moldvai csángók sorsát lelkiismeretesen nyomon követő Fekete Réka írása a sepsiszentgyörgyi Háromszékben arról tudósított, hogy Hegyeli Attila a magyar nyelvoktatás megindulása előtt már bekapcsolódott a csángó gyermekek oktatásába, éppen azért, hogy más tantárgyakból is felkészültek legyenek, ne lehessen elbuktatni a magyar nyelv oktatásának ügyét azzal az ürüggyel, hogy emiatt hátrányba kerül más tantárgyak tanulása. A székely pedagógusok egyelőre a klézsei Csángó Házban tevékenykednek, mivel az iskolába nem engedik be őket. Megnyugtató lehet a nyugtalanító bajban, hogy van már egy ilyen saját közös házuk a csángóknak, amelyet a Szeret-Klézse Alapítvány tart fenn. A csángó népi önszerveződés egyik első sikere ez.

Esztendőkkel előbb

már megjelent a miniszteri utasítás arról, hogy a szülők kérésére, egyik tantárgyként, elkezdhetik a magyar nyelv tanítását a moldvai csángó falvak általános iskoláiban. Mivel a kérések lassan gyűltek, a félelem legyőzte a csángókban a ragaszkodást őseik nyelvéhez, a miniszteri rendelet kiegészült: a kisebbségi szervezetek is kérhetik ezt a jogot tagjaik gyermekei számára. Végül, az idei tanév elejére Klézsén 30, Pusztinán 17, Lészpeden 8 szülő aláírásával erősítette meg kérését. Nagy dolog ez, valójában az elindulás, a belelendülés győzheti le az óvatos tartózkodást. Bartha András tanító – akit ebben az évben a csángók művelődési életének szervezésében kifejtett munkájáért Bocskai-díjjal tüntettek ki – elmondta, hogy nagyon sokan követnék az első aláírók példáját, ha ezek sikert érnének el. Talán ez mutatja dráma módon a csángók megfélemlítettségét: nyelvük életét sem merik kérni, elsőnek, egy kézjegy merészségével. Csodálni való-e ez ott, ahol mindeddig jogot nem adtak, hanem csak elvettek tőlük? Ahol 1907-es vakmerőségükért – földet kértek, életet – szörnyű bosszút kaptak. Lészpedről Tóth Gyuri bácsit a ló farkához kötötték a román katonák, és úgy vonszolták be Bákó városába…

Most végre megtörik az átok fölöttük, reménykedtek.

Csalódás jött újra Csángóföldre

Az új iskolai évben sem hangzik fel magyar szó az iskolákban. A megyei tanfelügyelőség ármánykodása nemcsak a szegény csángó falusiakat tiporta le, de magát az oktatásügyi minisztert is visszarettentette saját rendeletének alkalmazásától. Ugyanis Bákó megyében az a szokás mostanában, hogy a megyei hatóságok „feleselnek” a bukaresti minisztériumokkal, a „demokrácia” nevében. Történelmi példa adódik itt arra, hogy a nép akarata ellen - a „demokrácia” lehet pajzs, fegyver. „Nem akarja a megye, tiltakozik a nép, nem lehet megvalósítani. „Andrei Marga oktatásügyi miniszter is jobbnak látta visszalépni. A kolozsvári Krónika híradása szerint, a miniszter meghátrált, visszavonta, talán el se küldte a rendeletét Bákóba, mindenképpen a megyei tanfelügyelőségre bízta a döntést. Ők pedig, a megyei vezetők „vállalták” az eltévedt csángók viszszavezetését a románul tanulás egyedül üdvözítő útjára.

Hiszen „vállaltak” ők sokkal többet is! Ezen a nyáron szembeszegültek az Európai Parlament közgyűlésének finn tagjával, akinek a váratlan látogatása mintegy „folytatása” volt a hajdani nagy finn nyelvész, a csángó szótár szerzője, Wichmann György gyűjtőútjának. Tytti Ishookana Asunmaa „turistaként” járta be a vidéket, de tapasztalatairól hivatalos jelentést terjesztett elő és ebben az anyanyelv oktatására tett javaslatot a csángók számára. „Megküzdöttek” a bákói helyi román hatóságok vezetői Joao Ary portugál politikussal, aki az Európa Tanács kulturális és oktatási bizottságának főtitkáraként, ebbeli hivatalos minőségében vizsgálódott Csángóföldön, és arra a következtetésre jutott, hogy az egyszerű csángó falusiakat megfigyeli, megfélemlítik, egyáltalán: a román hatóságok semmibe veszik az ország törvényeit is, ha a csángók jogairól van szó. Végezetül az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, James Rosapepe kereste fel Moldvát, hogy szermélyesen győződjön meg a csángók állapotáról és kívánságaikról.

Ennyi politikai nagyság fordult meg egyetlen év alatt azon a földön, amelyet eddig csak magyar nyelvészek és néprajzosok jártak, egy sülylyedő népi kultúra és a Kazinczyék előtti magyar nyelv búvárlására.

Az a kezdeményezés, amelyet Nicola Girasoli pápai káplán a nagyszívű, igazságszerető vatikáni diplomata indított el a csángókérdés felvételére a nemzetközi politikai porondra, kezdi megteremni első gyümölcseit.

Csakhogy Bákó megyében százados hagyomány alakult ki a csángók nemzeti, nyelvi elnyomására. A helyi román sajtó megnyugtatta az asszimilálás bajnokait – tanárok, tanítók mellett, fájdalom, ott találni néhány papot is -, hogy mindez csak egy újabb „magyar csapda”, a „tájékozatlan” nyugati politikusok „álproblémát” próbálnak feléleszteni, hiszen a csángók soha nem voltak és nem is lesznek magyarok, ez csak magyar tudósok kitalációja, hogy megbontsák a román nemzet sziklaszilárd egységét.

A legdurvább fellépésre

Klézsén került sor, augusztus 19-én, mikor a moldvai csángómagyarok egyesületének helyi képviselőit megakadályozták abban, hogy az amerikai nagykövettel találkozhassanak. Innentől egy román publicistát idézek, a kevés demokraták egyikét, Gabriel Andrescut, aki a Szabad Európa Rádió román nyelvű adásában panaszolta el a történeteket.

„Megjegyzendő, hogy a csángók vezetőivel az Egyesült Államok nagykövetsége már hetekkel azelőtt felvette a kapcsolatot. A találkozó részleteit a helység polgármesterével beszélték meg. Jelezve a nagykövetség szándékait, Robert Hurt amerikai attasé maga próbált meg két széket az asztal mellé tenni a csángó vezetők számára. A székeket azonban valósággal kitépték a kezéből, s az amerikai küldöttség két meghívottja nem ülhetett asztalhoz.”

Gabriel Andreescu igazi román hazafiként – írása magyarul is olvasható A Hét szeptember 7-i számában – a protokoll felforgatásában, a csángó kisebbség elleni agresszív jelenetben súlyos veszélyt lát hazája nyugati csatlakozására. Ez a mozzanat a mai román közérdeklődés peremén maradhat, de hoszszú távú kihatásában roppant fontos, döntő jelentőségű lehet.

A csángók számára egyenesen nyelvük, kultúrájuk életét jelenti. De van ezeknek az eseményeknek üzenetük az egész magyar nemzet számára is: a csángók erősödő nemzeti öntudatára vallanak. Hajdanán sokkal kisebb próbáknál is a csángók ösztönösen, megrettenve húzódtak vissza, adták fel alapvető emberi, Istentől kapott jogaikat. Most csendes, szelíd, szinte alázatosnak tűnő csángó férfiak, mint a már említett Bartha András tanító és jó küzdőtársai állnak ki – Gellért Sándor hasonlata szerint – nagy vihar jöttekor a tornác küszöbére.

Magukra hagyhatnánk-e őket?

Választ adta erre a kérdésre, most legújabban a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem nyelvészei. Vékás Domokos olasz szakos tanár, számítógépes szakértő meséli, hogy kutatók, oktatók és hallgatók, több mint félszázan két autóbusszal jártak ezen a nyáron Csángóföldön. Egy hetet töltöttek ott, megfordultak Klézsén, Bogdánfalván, Külső-Rekecsénben, Lujzikalagorban, Trunkon, Diószénben, Pusztinán. Ez utóbbi faluban Vékás Domokos egy csángó család házában magyarul írni és olvasni tanította a falu fiataljait. Mintegy negyvenen vettek részt az „önkéntes magyarórákon”.

- Meg beszélni is tanítottam őket, megszólalni. Hiszen jóval többen tudnak magyarul, mint ahányan idegenek előtt megszólalnak. Félnek, hogy nem tudnak elég jól és megszégyenülhetnek. Tudományos célja is volt a kirándulásnak. Az egyetem nyelvészei gyűjtik a Kárpát-medencei magyar nyelvjárásokkal öszszefüggő nyelvi adatokat, hangfelvételeket készítenek, a jövendő nyelvatlaszok számára. Magától értetődő, hogy ebből a felmérésből a moldvai csángók sem maradhatnak ki.

Vékás Domokosék a legmodernebb eszközökkel folytatják, teljesítik ki azt, amit a nyelvjáráskutatók több mint száz év alatt végeztek. A nyelvjárási anyagok számítógépes feldolgozását Vékás Domokos irányítja.

- Mondom, tanítottam őket „házi iskolában” Pusztinán, de még többet tanultam tőlük én.

- És a kollégáid?

Vékás Domokos, aki az egyik legelső diplomata volt Rómában, a vatikáni magyar nagykövetségen és öt esztendős küldetésével a Nagy Gergely Lovagrend Tiszti Keresztjét nyerte el – maga Angelo Sodano bíboros, államtitkár nyújtotta át neki 1995-ben – mintha most saját magának is összegezné tapasztalatait:

- Nagy hatást tett a hallgatókra a csángó világ, hűségük a nyelvhez, a nemzethez. Láttam, hogy új érzések támadtak bennük, sok minden megváltozott a gondolkodásukban. Egyikük ki is mondta: a magyarság ezentúl többet jelent nekem, a magam magyarsága is.

Beke György

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu