Sediánszky János

A londoni szín

A magyar millennium egyhetes eseménysorozata többünket a brit fővárosba röpített néhány napra.

Londonban akkor még – augusztus második felében – szinte délszaki nyár volt. Kék éggel, napsütéssel, a tavakkal szabdalt parkok híres zöld gyepén, nyugszékein napozott, heverészett majd a fél város. A vendéglők, a pub-ok díszes cégérei, ajtóbejárói felett, az ablakokban, az útszéli lámpaoszlopok kosártartóiban omló, sokszínű virágcsokrok, akárcsak Andalúziában.

Szállásom közel van Bloomsburyhez, London egyetemi és irodalmi negyedéhez, ahol egy padlásszobában T.S. Eliot, a költő élt, egy másik házban Virginia Woolf, s a Doughty Street 48. sz. alatt Dickens, ez ma emlékmúzeum.

A szálloda fogadópultja fölött azonban figyelmeztető tábla napjaink vendégeinek: „Vigyázzanak ingóságaikra, mert a városban hivatásos tolvajok működnek.” Az intés később a metró hangosan beszélőin is megismétlődik.

Zsebre szorított kézzel, de mégis felajzva indulok a brit millennium nagy látványosságaihoz.

A Temze partján, átellenben a Parlamenttel, a keringőjével is halhatatlanná tett Waterloo Bridge után, óriási időkerék áll, szinte másodpercenként moccanó üvegkabinjaival, amelyekből a szerencsésen feljutottak —, mert a sorbanálló várakozás bizony jó ideig eltart – a világváros teljes panorámájában gyönyörködhetnek. Innen az elnevezése: London Eye, vagyis London szeme.

Hosszabb rakparti sétálás után következik a másik nagy ezredévi újdonság, a Tate Modernnek nevezett brit és nemzetközi kortárs képzőművészeti múzeum. Az épület érdekessége, hogy egy már nem működő villamos erőműből alakították át erre a célra, Gilbert Scott, a híres angol építész tervei szerint, s értékes, szecessziós stílusú téglaborításával, középen magasan felmeredő kéményével, különleges látnivalót nyújt. „Az ipar székesegyházának” is elkeresztelt építmény végtelen, feketére-szürkére festett nagycsarnokában mobil térelemek, forgó tükrös kompozíciók, s egy óriáspók fémcsápos szobra lepik meg a látogatót. A termekben minden nagy modern művész és irányzat megtalálható, Picasso, Braque, Matisse, Mondrian és Bonnard művei. Az új múzeum rendelkezik a világ egyik legjelentősebb szürrealista gyűjteményével, Dali, Magrite, Max Ernst alkotásaival, és Giacometti, a nagy szobrász számos művével.

A régi, most már önállóan Tate Britain néven tovább működő Temze-parti képtárban az angol festészet klasszikus alkotói és művei láthatók, Turner viharzó és sejtelmes látomásai, Constable barnás-zöld színekben játszó, kissé a mi Markó Károlyunkra emlékeztető tájképei. Itt, az előcsarnokban Henry Moore „A király és a királynő” című, a XX. század jelképének is tekinthető szobra fogadja a látogatót.

Az angol millennium igazi látványossága a Greenwich-ben felépített dóm, voltaképpen a földkerekség legnagyobb sátra, amelynek méreteire jellemző, hogy elférne alatta az egész Trafalgar tér, Nelson admirális szobrával, lefektetve az Eiffel-torony, 1100 olimpiai úszómedence vagy 18 ezer darab emeletes autóbusz. Hatszor nagyobb területet ölel fel, mint a Gizai nagy piramis és háromszor akkorát, mint a római Colosseum.

A hatalmas építmény tizennégy kiállítási területet foglal magába, ilyen témákkal, mint az Emberi test, a Tudás, a Beszéd, az Utazás, a Pénz pavilonjai, amelyek öszszességükben az egész emberiség mai életét, sorsát példázzák, figyelmeztetve Földünk megóvásának fontosságára, az élet átörökítésének feltételeire.

A Hit csarnoka a Nagy-Britanniában élő vallásokat mutatja be, hótiszta falakra vetülő Szentírás-idézetekkel, vallási szokások és hagyományok ábrázolásával, középütt egy „meditációs térrel”, amelyet egy fénytervező művész alakított ki a bensőséges elmélkedésre.

E madártávlatnyi áttekintés után, röviden a londoni ”magyar millennium” záróestjéről, amelyen részt vehettem.

A Hampstead-színház színpadán egyetlen dísz a legismertebb Pilinszky-fénykép: ahogy tenyerével takarja fél arcát, szinte szégyenlősen-szemérmesen. Balla Demeter „fényképészmester” műve, akárcsak a többi tucatnyi, amelyből kis kiállítás nyílt a költőnek szentelt egyetlen estére. Itt hangzottak fel, angol fordításban, a legszebb költemények, s egy ott élő magyar színésznő, Erdélyi Krisztina hangján magyarul is, a kétnyelvű londoni közönségnek. Az angol művésznők, Francesca Hunt, s a rövidesen újra Budapestre látogató kiváló Shakespeare-színésznő, Susanna York adták elő a Pilinszky-verseket, míg Naplótöredékeinek megzenésített változatát, Kondor Ádám művét, Csalog Zsolt zongoraművész és Horváth Mária énekesnő tolmácsolta, itt először, ősbemutatóként.

A szerény külsejű színházépület közönségének és művészeinek forró hangulata újra bizonyította, hogy költészetünk lehet egyszerre legértékesebb és legolcsóbb exportcikkünk. Hiszen ahogy épp Pilinszky János írta:

„A költészet egyedülálló dicsősége, hogy senki költő meg nem gazdagodott belőle. A költők szegénysége nem is egyéb, mint mesterségük hiteljele. Minden művészet közül ezért lehet a költészet a legeszköztelenebb. Szelet papír meg darabka ceruza kell hozzá – vagy az se.”

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu