Bárány Tamás

A rendelés

Ahogy a feje búbját a hó, úgy hintik be az embert lassacskán az emlékei. Hogy iramlik az idő, leginkább azon veszem észre, mennyi személyes emlék mered felém innen is, onnan is, egy-egy sarokról, térről, kapualjból, a város különböző pontjain, életem különböző szakaszaiból. Emitt rabló-pandúroztam, amott udvaroltam; ide dolgozni jártam, amoda iskolába vagy rokont látogatni; itt baráttal sétáltam éjhosszat, ott leány ablaka alatt állottam hajnalig. Pedig lakni – megélt hosszú éveim alatt – csupán négy helyütt laktam, s mégis alig van ma már tája Budapestnek, ahonnét valami személyes emlék ne révedne rám, szembesítvén mai magamat a hajdanvalóval.

Így vagyok Óbudával is, noha törzsökös ferencvárosi lévén, életem első húsz esztendejében szinte azt sem tudtam, miképp lehet eljutni. Zsigmond tér, Fő tér, Flórián tér: csaknem oly távolinak s idegennek rémlettek nekem, mint Alaszka; a Filatori-gát meg éppen csupasz elvont fogalom volt, akár a Ráktérítő. És mégis egy kedves élményem emléke fűződik ehhez a városrészhez, kerek fél évszázada immár. Vagy még annál is régebb óta.

Kilencszáznegyvenhatban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban dolgoztam; a nyári hónapokban annak is az óbudai fiókjában. Valakit helyettesítettem, ha emlékezetem nem csal meg, ami igazán nem volna csoda, tekintettel a két emberöltőnyi időre, amely eltelt azóta…

Hadd mondjam meg mindjárt az elején kertelés nélkül: nem éreztem ott jól magam. S ennek oka nem a könyvtári munka volt – azt persze hogy szerettem —, hanem az irgalmatlan távolság. A Farkasrét táján laktam már akkor is, fiatal házas voltam, és havidíjas hivatalnoki fizetésem a könyvtárban – új volt a forint, fiatalka, alig néhány hetes! – százkilencvenkét forintra rúgott, a lakbérem meg havi száznegyvennégyre. Első, hevenyészett kivonásra is kitetszik, hogy a két összeg közti különbözet nemigen engedett rugdalódzni, villamosra is alig futotta volna. Jártam tehát gyalog.

Viszont a Farkasrétről a Fő térig jócska séta, hát még napjában kétszer, oda-vissza! Innét van, hogy nem őrzöm dédelgetett emlékeim közt ezt a kietlen nyarat; ha eszembe jut, a ménkű hosszú Lajos utca jelenik meg előttem a kutyalihegtető, pokoli augusztusi napfényzuhatagban, véget nem érő kockaköveivel, szürke-szürke házsoraival. Jobbára a hőguta környékezett, mire elcsigázva bebuktam a Fő téri könyvtárfiók hűs kapuboltozata alá.

De voltaképp nem erről akarok beszélni, mindez csak fölkavarodott bennem – így jár az ember, ha elindul az emlékek nyomán. Amiről beszélni szeretnék, könyvtárosi élmény, amelynek íróként is hasznát vehettem.

Egy rekkenő augusztus végi nap délutánján beállított a könyvtárba egy öreg néne, azzal, hogy könyvet kér. Régi olvasója volt a fióknak, én meg itt még csak friss könyvtáros, nem ismertem hát az ízlését. Csak raktam, raktam elébe a könyveket, megszállottan – új söprű jól söpör! – s újdonsült kultúrmunkásként természetesen a világirodalom legjavával traktáltam volna a nénit, hogy mindörökre a jó irodalom rabjává igázzam. Ő azonban egyre csak fejét rázta, s intett, hogy nem kell. Már vagy a huszadik könyvet tolta félre, Móriczot, Balzacot, Dickenst, Stendhalt, efféléket, amikor elfogyott a türelmem.

Az ég szerelmére, hát milyen könyvet kér, nénikém?

Elragadtatott mosoly ragyogta be a kedves, öreg arcot; ha szemem lehunyom, még most is itt van előttem.

Nem bánom én, hogy milyen az, lelkem. Csak jó testes legyen, és szerelemről szóljon!…

A rendelésnek, amit akkor a könyvtáros kapott, azóta az író is igyekezett eleget tenni, ha nem is egészen úgy, ahogyan a kedves néne gondolta – a két igény együttes teljesítése ugyanis roppant nehéz. De mindenesetre ami regényt azóta írtam – és írtam közel három tucatot —, az vagy testes volt, vagy a szerelemről szólt.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu