Gondolatok halottak napjára

Közeledik a „Halottak Napja”, amikor megemlékezünk azokról, akik gondterhes életüket befejezve, talán megtörve és fáradtan az örök világosság után vágyódva, földi kínjukat levetve Istennél találtak nyugalmat.

Most még csendes a temető. Csendjét csak az őszi szellő fuvallata töri meg. A fáról egy-egy hervadt levél esik a sírkőre, verebek csiripelése hívja fel magára a figyelmet. A széltől hajladozó faágak susogása köszönti az arra járót, aki kis kannájával kezében a vízcsaphoz siet, hogy megöntözze szeretteinek sírját.

Még egy-két nap és a temető szinte kivirágzik, a sok mécses és gyertya fénye ünnepiessé varázsolja a szép virágokkal díszített sírokat. Egyre többen tódulnak majd be a kapun, nagy lesz a sokaság a sírkertben.

Elszorul a szívem. Mennyi ember, és mennyi jó érzés lakozik bennünk. Mindenkinek van halottja, akihez kötődött, akinek emlékét a szívében hordozza.

Én pedig itt ülök az üres templom első padjában, hogy közel legyek a Tabernákulumhoz, az Oltáriszentséghez, Hozzád, Mindenható Istenem, édes Jézusom! Megtörve, fáradtan, könnyeimet törölgetve suttogom: nekem is vannak Szeretteim, akik örök álmukat alusszák. Én is szeretnék sírjuknál mécsest gyújtani, virágot vinni. De hogyan tehetném ezt? Nem tudok villamosra szállni, a botommal is csak nehezen tudok botorkálni. Ki visz engem a temetőbe? Mások segítségére vagyok utalva. Elégedetlen gondolatok támadják meg agyamat. Istenem, 86 éves vagyok. Miért nem szólítasz már Magadhoz? Keserves és nehéz már számomra az élet. Vedd le vállamról a terhet. Könyörülj meg rajtam, sajnálj meg engem. Nem akarom a keresztet tovább cipelni. Nézz rám, gyenge vagyok, minden porcikámmal érzem öregségemet, gyengeségemet, elesettségemet. Elfogyott a türelmem.

Elégedetlenül, botomra támaszkodva kilépek a padból. Tekintetem a Keresztút első stációjára vetődik. Szótlanul tekintek a képre, majd tovább haladok. Hirtelen megingok, szorongó érzés fog el. Mintha minden csepp vérem az agyamba tódulna. Jézus vállára veszi a keresztet. Lábam remegni kezd. Szégyenkezve tekintek a keresztút többi stációira.

Jézusom, Te vállaltad a nagy keresztet, amely által megváltottad a világot. És én? Nem akarom keresztemet tovább vinni, menekülnék előle. Szégyenkezve megyek tovább. Jézus elesik háromszor is a nagy kereszt súlya alatt. Földre roskad – de erőt vesz magán, és zokszó nélkül viszi tovább a nehéz keresztet.

Mennyei Atyám, bocsáss meg nekem- mondom a padra visszaülve, arcomat tenyerembe hajtva. Legyen meg a te akaratod. Milyen kicsi is az én keresztem a te Szent Keresztedhez képest. Szánom és bánom elégedetlenségemet, hiszen a Te szent rendeltetésed és akaratod ad választ arra, hogy miért kell 86 évesen még itt a földön lennem. Talán azért, hogy e soraimmal is erőt adjak mindazoknak, akik magas korukban és betegségükben embertársaiktól, szeretteiktől elhagyatva, Isten akarata ellen zúgolódva élik le életüket.

Vigasztalódjatok ! Keressétek és találjátok meg öregségetekben a szépet. Emeljétek szemeteket a fénylő nap és az éjszakai fényes csillagok felé. A levegő csendje is csengő dallamként hassa át szíveteket és meglátod, érezni fogod lelked varázslatos erejét, amellyel szeretetet nyújtasz az elesetteknek, a Nálad is gyengébbeknek. Ez a szeretet fog vigaszt nyújtani! A szeretet, amely a legnagyobb kincs, erő, hatalom. Ezt a szeretetet viszed majd Isten trónja elé, hogy a legfényesebb fényben és világosságban találd majd meg az örök nyugalmat!

Krajcsikné Pazeller Mária

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu