Szentek és hősök

Nem szeretném, ha a fenti cím láttán bárki is „napirendre térne” e kis írás felett kijelentve, hogy a hősiesség nem rá tartozik, hagyjuk azt a szentekre. Mert pontosan ezeknek szántam írásomat. Meg mindenkinek. Mindenszentek ünnepe ugyan a szentekre hívja fel figyelmünket, de csak azért, hogy bennük magunkat lássuk és megfontoljuk, meddig jutottunk mi az életszentség útján. Néha lehet hallani olyan kritikus megjegyzéseket, miszerint II. János Pál pápa túl sok boldogot, ill. szentet avat. Nem tudom, miért lenne zavaró ez a körülmény? Tulajdonképpen nagyon jól meg lehet indokolni a zsinat utáni egyházkép fényében, amelyben a helyi egyházak fontos szerepet kaptak. Nos, a boldogok a helyi egyházak példaképei, vagy pedig egyes kategóriák mintaképei. Bárcsak minden plébániának lenne már boldogja vagy szentje!

Ezek a gondolatok akkor születtek meg bennem, amikor a múlt vasárnap a Szentatya a szentek sorába iktatott egy volt afrikai rabszolgalányt, Bakhitát, Giuseppina nővért. Alapüzenete ez volt: Isten mindegyikünk életútját szeretettel kíséri. De ez az életszentségnek csak egyik vetülete. A másik a kegyelem hívására adott válasz, amit a keresztény lelkiségi irodalom „hősiesség” névvel illet. Minden szent egyben hős is volt. És itt szeretnénk a fiatalokhoz fordulni. Nekik is hivatásuk a hősiesség, csak nem szabad elzárkózni a szó elől. Vannak ugyanis szavak amelyektől szinte rettegünk: kerüljük őket, mert bántják fülünket, visszautaljuk őket a feladóhoz, mint a rosszul címzett levelet. Nem újdonság ez persze, hiszen már az evangéliumban találkozunk emberekkel, akik elutasították Jézus eukarisztiára vonatkozó tanítását arra hivatkozva, hogy „kemény beszéd ez”. Ma ilyen szavak az „életszentség” és a „heroizmus”. Azt gondoljuk, hogy a heroizmus „iszonyatosan” nehéz dolog, pedig az igazság az, hogy a heroizmus „iszonyatosan” hétköznapi valóság, emberré válásunk legtermészetesebb eleme. Mert a heroizmus tulajdonképpen azonos a szeretettel. Majdnem megkockáztathatnánk azt az állítást is, hogy a kettő azonos. Nincs szeretet heroizmus nélkül. Mert nincs „alig szeretet”, nincs „langyos szeretet”, nincs „közömbös szeretet”, nincs „bizonyos időre szóló szeretet”, amint ezt egyesek hinni szeretnék, amikor próbaházasságról beszélnek. A szeretet mindig minden vagy semmi, életre szóló vagy nem létező, hű vagy halott, hősies vagy semmilyen.

A keresztény hagyományban a hősiesség legtisztább formája a vértanúság, amikor is a hívő Krisztus iránti szeretetből vállalja a halált úgy, mint Ő is szabadon, irántunk való szeretetből vállalta a kereszthalált. De hősnek minősül az a keresztény is, aki szeretetből másoknak szenteli életét. A hősiesség kerete tehát a szentség fogalma. A keresztény szentség a Krisztussal való egyesülésben gyökerezik. A Zsinat így tanítja: „Az egyház, megvallott hite révén, kétségtelenül szent. Ezért mindannyian a szentségre kaptunk meghívást, amint ezt Szent Pál mondja: (Isten akarata ugyanis az, hogy szentekké legyetek) (1Tessz 4,3) (LG 39).” Itt ez igen fontos lélektani elv valósul meg, miszerint a személyi érettség lényege életvitelünk különféle dimenzióinak belső harmóniája. Ha tehát keresztények vagyunk, akkor életünknek ehhez a valósághoz kell igazodnia, különben megosztottak maradunk. Az életszentség nem más, mint ennek az új valóságnak tudatos elfogadása és kitartó megvalósítása. A hősiesség pedig elsősorban nem rendhagyó csúcsteljesítményeket, hanem hűséget jelent. Ilyen beállításban minden ember, korra, nemre vagy társadalmi státusra való tekintet nélkül hivatott a hősiességre és képes is rá!

A gyermekek képesek a hősiességre attól a pillanattól kezdve, hogy magukra ébredtek és igyekeznek ráhangolni életüket a szeretet hullámhosszára. Az Egyház ismer fiatal szenteket és elismeri hősies életüket: a Szentatya nemrégen avatta boldoggá a két fatimai gyermek-látnokot, Ferencet és Jácintát, nem azért, mert a Szűzanya megjelent nekik, hanem azért, mert egész életükkel ráhangolták magukat Isten szeretetére. A múlt héten szentté avatott kínai vértanúk között is voltak gyermekek. A fiatalok szintén hivatottak és képesek a hősiességre, amikor fokozatosan felfedezik a létezés szépségét és rádöbbennek a teremtő Isten nagyságára és szeretetére. Az erkölcsi integritásért vívott harc hősies magatartást tételez fel és tükröz vissza. Az Egyház ismer fiatalkorú szenteket és hivatalosan is elismerte hősies életüket, mint pl. a tizenhat éves Savio Domonkos, vagy a mi, a boldoggá avatás útjára „ráfutott” Kaszap Istvánunk. A felnőttek is hivatottak és képesek a hősiességre, amikor vállalják hivatásuk feladatát és szívós kitartással igyekeznek felvállalni a felelősséget családjukért, a rájuk bízottakért, a társadalomért. Végül az idősek, - akikhez nemrégen a Szentatya pontosan ilyen hangnemben intézett buzdító beszédet, hangsúlyozva, hogy bár talán az élet már nem sokat képes nyújtani nekik, ők még mindig sokat jelentenek a világnak -, szintén hivatottak a hősiességre, de különleges lelkierő kell ahhoz, hogy megnyugvással és hálával tudjanak gondolni az Úrral való közeli találkozásukra a halál pillanatában.

Röviden, mindannyian a hősiességre kaptunk meghívást és kétségtelenül mindannyiunkban meg van hozzá az alapvető adottság is. A fenti rövid lélektani elemzés pedig azt üzeni, hogy a hősiesség nem kívülről ránkerőszakolt kényszerzubbony, hanem emberréválásunk, személyi érettségünk, keresztény életszentségünk belülről fakadó követelménye.

Szentmártoni Mihály SJ

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu