A Szózat és büntetett előadója

Vörösmarty Mihály idei kerek évfordulója kapcsán ide kívánkozik az alábbi történet. Az 1949-50-es esztendő a kommunista diktatúra megszilárdulásának éve volt a hazai történelemben. A szovjet megszálló hadsereg támogatásával a hazai kommunisták nemcsak átvették a teljes politikai hatalmat, hanem kegyetlen eszközökkel föl is léptek minden más felfogású és gondolkodású emberrel szemben. A nemzeti és polgári beállítottságú személyek a városokban és Budapesten; a módosabb, tehetségesebb falusi gazdák a magyar vidéken a szükséges ellenségképet jelenítették meg a moszkovita bitorlók számára. Ha nem volt kellő ürügy az értékes, magyar személyek tönkretételére és kiiktatására, a bolsevista leleményesség mindig készen állt arra, hogy hatalmi pozíciójából ádázan lesújtson a nemzet becsületes rétegére és egyedeire.

1949-50. fordulóján, Szilveszter napján Tímár Józsefet, a Nemzeti Színház vezető művészét fölkérték Vörösmarty Szózatának elszavalására az akkori Magyar Színházban. (A sors úgy hozta, hogy hosszú ideig ez lett a későbbi Nemzeti Színház.)

A művészi eseményből országra szóló botrány kerekedett, s áldozatává az a kivételes magyar színész vált, aki nemzeti érzésével, bátorságával és igazságra törekvésével már a náci-nyilas orientáció idején is kitűnt társai közül.

Tímárt a rendszer alantas vazallusai azzal vádolták meg, hogy a Szózatot „fasiszta” módon szavalta el a nagyszámú ünnepi közönség előtt.

Mit is tett valójában Tímár József? Változtatott-e a szövegen? Művelt-e valami szokatlant vagy kirívót? – tesszük föl a kérdést ötven év távlatából.

A válasz egyértelműen: nem!

Hogyan lehetett mégis „fasisztának” minősíteni előadását? Hitlerista karlendítéssel kísérte a produkciót?

A jelenlévő szemtanúk elbeszélése szerint, amikor Tímár ahhoz a kényes részhez ért, hogy „Még jőni kell, még jőni fog, — egy jobb kor…” – a nézőtéren mintegy varázsütésre orkánszerű taps tört ki, és véget nem érően zúdult-záporozott a színész felé, áttörve a rendszertől való félelem gátjait.

Tímár tehetségéhez méltóan, szenvedélyesen mondta el a verset, a spontán tetszésnyilvánítás egy kimagasló színészi teljesítménynek és egy nagy magyar poéta alkotásának szólt. S mindazt, amit belemagyaráztak, a nemzetellenes kommunista rendszer eredendő rosszindulatából és bosszúszomjából fakadt.

És a folytatás?

1950 januárjában Tímár megkapta a felmondó levelet Major Tamástól, a Nemzeti Színház akkori igazgatójától, s minden jel arra mutatott, hogy az ügy túllépett a színház keretein. A színházban előzőleg megtartott szánalmas vésztörvényszéki tárgyaláson a társadalmi elnökként kijelölt Makláry Zoltán sírva mondta el kötelező szövegét. Drámai momentum ugyanúgy, mint az a tény, hogy ezt követően a színház tagjai közül jóformán senki sem állt szóba az egykor ünnepelt, egyszeriben pedig megvetett és kiközösített művésszel.

Demeter Imre színikritikus könyvének tanúsága szerint egyetlen kolléga mert csak odalépni az épületből távozó Tímárhoz: Raksányi Gellért, akit a nagy színész elhessegetett magától, nehogy fiatal társa emiatt bajba kerüljön. (Ezt az esetet e sorok írója előtt szóban megerősítette Tímár József azóta elhunyt második felesége, Ibi asszony is.)

Tímár kidobatása után eleinte esztergályos átképzősnek állt be a fővárosban, majd egy dunamenti vállalat segédmunkása lett. Kemény időszakában munkástársai komoly segítséget nyújtottak számára, hiszen ekkor már 48 éves volt, és sohasem szokott hozzá a fizikai megterheléshez. Ezt megelőzően ismerősei kabinosnak vagy liftkezelőnek próbálták beajánlani, de a káderezés során mindenhonnan visszautasították.

Pedig milyen bizarr látvány és negatív szenzáció lehetett volna, hogy Otello, Antonius, Rank doktor és Tanner John mesteri alakítója, a liftesfiú szerepében tündököl valahol Budapesten. Képzeljük el ugyanezt Angliában vagy Franciaországban, hogy egy politikai rezsim Jean Gabinnel vagy Lawrence Olivier-vel művel hasonlót.

A proletkult vezetői közül egyesek belátták, hogy a rendszerre rendkívül rossz fényt vet ez az eset, s ennek feloldására intézkedéseket tettek, hogy Tímár visszakerülhessen színésznek: először vidékre, majd Budapestre. A művész igazi otthonába, a Nemzeti Színházba csak életének utolsó időszakában, halálos betegen került vissza. Mindaddig megszenvedte a kommunizmus úgynevezett kemény korszakát, több millió sorstársával együtt. És igazolta a Szózat költőjének feledhetetlen sorait is: „itt élned, halnod kell!”

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu