Boldog emberek

A fuvolás lány

A kislány még pólyás volt. Sírt. Az édesanyja hiába ringatta, hiába rázogatta csitítgatva, ő csak itatta az egereket. Az édesapján látszott, hogy erősen gondolkodik, mivel igen ráncolta a homlokát, olyanynyira, hogy az olyan gyűrött lett, akár a gatya korca. Egyszer aztán felderült az arca, fel is pattant íziben, előkapta a régi hegedűjét, babrált egy kicsinykét a húrokkal, aztán játszani kezdett. Mit ad Isten, nyomban elhallgatott a kislány és elégedetten mosolygott a világba!

Nőtt, nődögélt. Előbb gügyögött, gőgicsélt, izgett-mozgott, aztán felült, hamarosan pedig már úgy állt, mint a cövek. Járni még körülbelül úgy tudott, mint a szomszéd ember kocsmából hazafelé jövet: esett-bukott. Időnként előfordult, hogy a kislány megmakacsolta magát, s nem evett. Semmi pénzért ki nem nyitotta volna a száját, hiába könyörgött az édesanyja. Az édesapján ismét látszott, hogy erősen gondolkodik, de most már nem tartott olyan sokáig, mint legutóbb, mert eszébe vágott a megoldás: a hegedű! Elővette a kopottas hangszert, igazított a húrokon, aztán játszani kezdett. Azt, ami a kislány sírásakor már bevált:

A Hortobágy Karca alatt folyik,

A hatás most sem maradt el. A leányka elmosolyodott, kitátotta a száját, s mint akinek hirtelen megjött az étvágya, mohón falatozni kezdett.

Iskolás korában előfordult, hogy nem volt kedve tanulni, de édesapja muzsikálása nyomán mosolyogva vette kézbe a könyveket. Jó tanuló lett belőle.

A szegényes kis házban volt nekik egy ósdi, kurblis lemezjátszójuk, hozzá néhány régi-régi lemez, amikről operaáriákat énekelt egy férfihang. A kislány, ha akadt egy kis ráérős ideje, mindig ezeket hallgatta.

Hanem az idő múlt, s egyszer betoppant hozzájuk egy nála néhány esztendővel idősebb ifjú. Kérdezgette e kislányt.

Mit csinálsz hétfőn?

Az ifjúnak tetszett a leányka, aki most éppen a fuvoláról beszélt neki.

Látod: Úgy kell fújni, mintha pofont várnál.

Meg is mutatta. Nagyon szépen játszott ezen a hangszeren, a fiút egészen elbűvölte.

Aztán mesélni kezdett a lány.

- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy aszszony, akinek volt egy karcsú, ám dolgos leánya. Abban a faluban lakott egy bíró is a fiával. A leány, amikor darát adott a csibéknek, megtetszett a bíró fiának. Este lefeküdt a fiú, s azt álmodta, hogy egybekeltek, lett sok gyermekük. Ekkor kireggeledett. A bíró fia felkelt, felöltözött, dús, göndör haját a kalapja alá igazította, még mindig a lányt látta maga előtt, ha behunyta a szemét. Nem sokat teketóriázott, kapta-fogta magát, és elindult, hogy megkérje a leány kezét. Mikor odaért, koppantott az ajtón. Kinyitották. Itt a vége, fuss el véle!

Az ifjú elköszönt a fuvolás leánytól. Ment, mendegélt. Sokfelé járt a világban, talán tíz év is eltelt, amikor újra a fuvolás lányékhoz indult. Megkereste a házat. Koppantott az ajtón. Kinyitották. Gyereksírás hallatszott. Egy dús, göndör hajú férfi állt a küszöbön.

Nem veszünk semmit! – mondta és bevágta az ajtót.

A fiatal férfi leforrázva állt. Odabent fuvolaszó hangzott fel: A Hortobágy Karcag alatt folyik… Hirtelen megszűnt a gyereksírás.

Körmendi Lajos

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu