Viki nővér

Talán 1968 telén történt: belázasodtam, ráadásul csúnya furunkulus jelent meg a jobb karomon. A láz szinte levert a lábamról, alig tudtam magam elvonszolni a a betegszobáig, amely a kollégium Kossuth Lajos utcai szárnyának második emeletét jelentette, mellette a házi kápolnával. Valahányszor beléptem oda, orromat mindig megcsapta a tisztaság szaga. Viki nővér rám nézett, homlokomra tette a kezét, azután a pulzusomat nézte, közben már hónom alá parancsolta a lázmérőt, s a maga szeretet-kemény szavával mosolygott rám: csak semmi elszontyolodás. S ne hidd, hogy itt fogsz nyaralni szünideig!

Tudta azonnal, hogy lüktet bennem a láz. Ágyba parancsolt, teát itatott velem, s máris hozta a szinte még víztől csöpögő lepedőt, amelybe bebugyolálta a testem. Ugye, magas lázam van? – kérdeztem aggódva, lábujjamtól a nyakamig hideg borogatásban. Van lázad, de majd elmúlik! És megint csak az a mosoly, amely mindig. Akkor talán nem értettem, honnan az örök kedély.

S most olvasom a nyolcgyermekes tápiógyörgyei családból származott Dömök Rozália M. Viktorina aranyfogadalmas nővér – rajta kívül még négy testvére lett apáca — életének utolsó szakaszáról fráter Kapisztrán szikár mondatait: Hat éve rákos beteg volt. Nagyon sokat szenvedett.

Viki nővér szenvedett volna? Az nem lehet, azzal a mosollyal, azzal a szinte őrmesteri szeretet-keménységgel ez elképzelhetetlen. Vagy talán a hetvenegy éves korában rátört testi szenvedéssel – amikor harmincnégy esztendő után abbahagyta az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium diákjainak beteggondozását – a mindenkori diákok betegség-nyűgeit vette magára, s így ápolt, gyógyított tovább? Mert tőle ez is kitellett. Volt egy iskolatársunk: tizenhat évesen támadta meg a legagresszívabb daganatos kór. S ami másnak nem sikerült: ő még meg tudta mosolyogtatni a gyönge, beesett arcú srácot, amikor utoljára láttuk a kollégiumban.

A harmadik napon, ekkor már nagyon jól éreztem magam, míg a többiek a reggeli stúdiumra indultak, én szinte kéjes élvezettel szunyókáltam tovább. Mit gondolsz, förmedt rám a nővér, az egész évet kihúzhatod itt? No jól van, a lázad elmúlt, karodon a kelés megérett, szépen kitisztítjuk, azután mehetsz: nehogy lemaradj a fizikaóráról.

Nem engedte, hogy gyöngék legyünk. S ápolta az idős ferences szerzeteseket is. Amikor pedig a reggeli órában megérkezett a kollégium nagy hírű orvosa, Bense doktor, részletesen referált a betegek állapotáról. Diagnózisai mindig pontosak voltak.

Akkor is, amidőn osztályunkból reggeli előtt a második-harmadik fiú jelent meg, súlyos fájdalmakról, rossz közérzetről, általános gyengeségről panaszkodva. Jól van fiúk, várakozzatok odakint, utasította őket, s fölhívta a prefektus atyát, érdeklődvén, ugyan milyen dolgozatírás várható azon a napon. S amikor megkapta a választ: matematika vagy fizika, máris rendelkezett a „terápiáról”: nem szégyellitek magatokat, ez idő alatt inkább néznétek át még egyszer a tananyagot!

Szeretett bennünket. Mindig azzal a mosollyal. S már nem is a test, a lélek mosolygott belőle. Amikor pedig elrendezte a napi tennivalókat – folyamatos éjszakai ügyeletet tartott, betegeire akkor is gondja volt, amikor azok nyugodtan aludtak —, ott térdelt a házi kápolna oltáránál.

Akkor választotta a szerzetesi életet, amikor a legnehezebb idők következtek. Vagy azért hívta éppen őt az Úr, mert a legnehezebb időkben rá volt szükség. Még tavaly is, tudósít fráter Kapisztrán, fizikai ereje alig maradván, díszítette a templomot, s hajtogatta a mosodában a ruhákat. Mert feladat volt, s ő a feladatot – Isten rábízott házi feladatát – elvégezte.

Elmer István

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu