Arcpirító szégyen

Keresztény, magyar ember számára nemcsak érthetetlen, hanem valóságos arcpirító szégyen is, hogy a kommunizmus bukása után tíz évvel a nemzetünket rontó-pusztító személyi és tárgyi emlékeket nem tudjuk végleg kiiktatni életünkből. A teljesség igénye nélkül csak néhány jellemző példát említek. Miképpen lehet közjogi vita tárgya magasabb szinten, hogy a XX. Századi történelem egyik legnagyobb kártevőjének és tömeggyilkosának, Sztálinnak a fővárosi díszpolgárságát tovább fenntartsuk-e vagy sem? Hogyan lehetett és lehet eltűrni az elmúlt tíz esztendőben, hogy Budapest egyik megszentelt helyén, a Szabadság téren, a Batthyány-emlékmű közelében, ahol egykor a megcsonkított ország elleni jogos tiltakozás szobor-mementói (az égtájak szobrai) állottak, ma még ott „díszeleg” a Vörös Hadsereget dicsőítő, ízléstelen obeliszk? (Nem jut ilyenkor az illetékesek eszébe, hogy menynyi honfitársunk pusztult el szovjet lágerekben, börtönökben és a gulágokon?)

Milyen torz szemlélet és közigazgatási felfogás uralkodik ott – a Békés-megyei Dobozra gondolok -, ahol szovjet katonák által kegyetlenül legyilkolt civil felnőtteknek és gyermekeknek csak napjainkban tudtak méltó végtisztességet adni, s ahol ennek ellenére a mai napig megőrzik a Vörös Hadsereg utca vagy út elnevezését?

Ennyire feledékenyek, agymosottak és önmagunk ellenségei lennénk? Ha kataszterekbe foglalnánk: még mennyi városi és falusi utca viseli a bolsevizmus „hőseinek”, a 133 napos tanácsköztársasági lidércálom vagy az 1945-öt követő moszkovita rémuralom vezetőinek, ál-mártírjainak nevét -, igen szomorú és lehangoló statisztikát kapnánk.

Hová lett a világosan látó és tenni akaró magyar szellemiség? Már az 1956-os, csodával felérő nemzeti feltámadást is elfeledtük? És a Haynau szadizmusát is felülmúló kádári bosszúszomjat és megtorlást? Elhagytuk volna a zsarnoki gyűlöletet és terrort leküzdő belső elszántságot és hitet az isteni igazságban?

Szégyenpír lepi el arcunkat, miközben arra gondolunk, hogy itt, ebben a hazában valamikor a nemzet igazi érdekeit szolgáló, a magyarságot őszinte szívvel szerető és féltő emberek éltek, semmivel sem alábbvalóak, mint a világ más tájain élők.

Akik nem tűrték el sem eszmei, sem gyakorlati síkon, hogy aljas és méltatlan személyek, jelenségek és tárgyak emlékével kelljen együtt élniük ebben a magyar hazában.

(szeghalmi)

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu