Boldog lelkek

Pannóniai szentek koszorúja

„Szentek a bús temetők: engesztelik azt, aki meghalt,
s hoznak a sírokon is, bár kicsiny áldozatot (…)
Éppen elég, ha a síremlékre virágkoszorút fonsz (…)
Többet is áldozhatsz (…)
Rakj tüzet és könyörögj, mondd el a síri imát!”

Pogány költő, Ovidius írta ezeket a sorokat, Augustus császár idején. Ő, akinek csupán a képzeletét foglalkoztatta a mítosz, s mint irodalmi téma, és mintha valamit már sejtett volna az aranykorról, amikor „új sarjat küld le a földre az ég a magasból”, „az örök remegés elhagyja a földet” – amint kortársa, Vergilius (a nagy római!) híres versében írja.

Lehet, hogy Ovidius az egyik ihletője latin sírversek költőinek, akik közt a III-IV. századtól már keresztények is vannak? A fenti disztichon-részlet az antik római naptárban a halottak napját: február 21-ét jelölő emlékezésre íródott, amely a költő minden cinizmusa (?) ellenére meghatódottságról tanúskodik: szembenézésről a mulandósággal. Amikor meghalt, Krisztus után tizenhetet írtak, de a történelmi időszámítással mérve nem volt már meszsze a század, amikor a kőből, téglából és fából készült koporsókba jelképes emlékek kerültek: korsó, kenyér, pohár, az Utolsó vacsora szimbólumaiként.

Ma is beszédes – pannóniai városokban a kő, a latin-múlt világ, s aki elindul – mint többen útra keltek az ókeresztény „zarándokok” közül megkeresni mártír-szentek emlékhelyeit, a római kultúra, szellemiség jeleivel találkozva közvetlen ismeretet szerezhet ókeresztény temetőkápolnákról, sírkövekről. Utóbbiakon ez a két betű olvasható: B.M. Vagyis: Benerementi – a Megboldogultnak. Keresztény kifejezés, azoknak az érzése, akik már ezt is ráíratták elhunyt szeretteink emlékkövére: „Suscitabit cuius conditio est – Majd feltámaszt, akinek hatalma van erre.” Mindössze egyetlen betű a különbség a pogány sír-jeltől. Ott ez áll: D.M. – Dis manibus – Az istenek szellemének ajánlva a megholtat. Tatai római sírban talált aranygyűrűre ezt véstek: „Békesség a viselőnek…” Másutt: „Boldogan élj”. A túlvilági (keresztény) hit kifejezései így váltak későbbi idők liturgikus szókincsében s a népi emlékezetben máig ismert formák.

Pannónia, a hajdani provincia büszkélkedhet ókeresztény emlékekkel, a halottak, szentek tiszteletének bizonyítékaival. Halotti festett sírkamrák főleg Pécs (Sopianae) múlt-örökségében, de Aquincum (még bizonyára sok fel nem tárt) emléke is – beleépülve történelmünk szellemi körképébe hirdetik a feltámadást, az új életet Krisztus-monogrammal, a Paradicsom kapujával, galambbal, békesség-olajággal, mécsesekkel. S persze pannóniai szentekkel, akik közül – mint vértanút legalább tizenkettőt ismerünk, közülük kiemelten Quirinust, a Savariában (ma: Szombathely) mártírkoszorút nyert sisciai (eszéki) püspököt. A kormányzó kötelet köttetett a nyakára – és a Perint vizébe dobatta. A víz ma is tovarohan, de a parton állva hogy ne idéződnék fel a legjelesebb ókeresztény költő: a hispániai (vagy inkább római?) Aurelius Prudentius Clemens neve, aki 378-ban Gratianus császár legionáriusaival útrakelt, és Pannóniába jött: bejárta a helyeket, ahol a szent püspök élt, s akinek tisztelete a halála után 75 évvel csak még elevenebb volt. Eszéken megírta Quirinus (mi Kerénynek ismerjük) himnuszát, dicséretét Isten emberének, s ki tudja, nem a pannon dombok, keresztény sírok, a még római időkre utaló koszorúk ihlették-e egyik legszebb versének végleges formába öntésére, amelynek hangja, teológiája katolikus temetési énekeinkben visszatér:

Szűnjél szomorú panasz immár,
Ti anyák, hagyjátok a könnyet,
Sarjáért senki se sírjon:
Az élet újul e halálban.

Mit akarnak a vájtölü sziklák?
Mit a síron a pompa, az emlék?
Azt mondja: a test amit elvett,
Nem halt meg, - aludni pihent el.

Mert imhol az óra közelget,
Hogy a lelkeveszett suta rom-test
Fölserken s megleli újra
Érzékei egykori társát.

Jő, jő sebesen amaz óra:
Friss vérben lüktet a lélek,
Átjárja meleggel a csontot
És fölveszi régi ruháját.

A test, amely oszlik, enyész most,
Tehetetlen sír-pora hulla:
Szárnyon száll majd a magasba
Amaz egykori lelket ölelvén.

Így zöldül a búzamag újra,
Mit holtan a földbe temettek;
Fölsarjad a hantok öléről,
Álmával a régi kalásznak.

S most föld, te fogadd be öledbe,
Kebeleddel lágyan öleld át.
Amit itt véssz: tiszteletes rom,
Embernek szent maradéka.

Léleknek volt ez a háza,
A teremtő ajka lehéé,
Bölcsesség lángja tüzelte:
Krisztus fejedelmi igéje.

Vedd hát s te takard el e testet,
Mert gondol rá a Teremtő
S keze művét visszakivánja,
Önarca titokteli mását.

Mert eljön a teljes időnap,
Amikor betelend a reménység:
Akkor szived újra kitárul,
S amit őrzöl, fölkel a szentség.

(Ford.: Sík Sándor)

S még hányan lehetnek – odaát pannonföldi szentek, papok, püspökök! Severin, a szerzetes már az V. században lépett az égi seregbe.

Térített mindvégig a Duna-tájon, egyesítette gondolkodásában a római műveltséget, a keresztény szellemiséget, és vált az európai pirkadat egyik korai hirdetőjévé…

Pannonia kereszténységének történetéből csupán még egy nevet! Demetriusét, aki Sirmium (Sremska Mitrovica, ugyancsak kívül esik a magyarországi határokon) vértanúja, s aki a görögök és a szlovák Szent Demetere lett azáltal, hogy ereklyéit a VI. században sokat szenvedett déli városból menekülők Tesszalonikébe vitték. Sirmium nem felejtette el a mártírkoszorúst, s a lakosság a várost Demeter városának nevezte. A középkori magyarok pedig Szávaszentdemeternek.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu