|
Boldog emberek A város primadonnája Az öregúr magas volt és csontos, ősz haját hátra próbálta fésülni, de kétoldalt a még most is elég sűrű fürtök nem akartak engedelmeskedni, s ezeket a gyakori hajsimító mozdulatokkal sem sikerült megzabolázni. Két fürt-igazítás között elmondta, hogy valamikor mindent meg tudott csinálni, találmányai voltak, még hanglemezt is készített. A szakállas fiatalember, aki idegen volt és viszonylag elegáns, elámult, szétnézett maga körül a poros utcán, s a lepusztult házakat, a szeméttől fuldokló árkokat látva hitetlenkedve csóválta a fejét, mint aki azt mondja, hogy itt, ebben a siralmas képet nyújtó kisvárosban hanglemezt? … ugyan kérem! Az öregúr idegesen végigsimította a haját. - Hallgassa meg! - Mit? - A lemezt. Itt lakom. Megmutatta a közeli viharvert házat, ami a kicsinél nagyobb volt, a nagynál viszont jóval kisebb. Mikor odaértek, a jövevény látta, hogy a kerítés deszkája veszélyes mértékben elkorhadt, a kapu csak némi birkózás után nyitható, az udvar elhanyagolt, a szoba padlója a falak mentén megsüllyedt. Az öregúr hellyel kínálta vendégét, aki gondosan elkerülte, hogy az asztalra könyököljön, félt, a vastag porréteg összekoszolja a ruháját. Meglett a lemez, a kissé már reszkető kéz föltette az özönvíz előtti lemezjátszóra, s fölcsendült egy meglepően szép női hang. Az öregúr csak ült, szeme megtelt könnyel, ami rövidesen szép lassan végigcsurgott a barázdált arcon. Hallgatták az akkoriban közkedvelt dalokat. Mikor készült a felvétel? 1942-ben – mondta az öregúr, és megtörölte a szemét, kifújta az orrát. Ki énekel? Az öreg váratlanul felzokogott, de gyorsan erőt vett magán, s egy újabb orrfújást követően elnézést kért. Hátrasimította a haját. A feleségem. Nagyon szép hangja van – mondta elismerően a jövevény. Sokáig hallgattak. A város primadonnája volt. – Az öregúr ismét könynyezett, talán a múlt idő miatt. Hátrasimította a haját. Lassan, szakadozottan kezdett beszélni a feleségéről, aki nagyon tehetséges volt annak idején még a Pátria Hanglemezgyárba is hívták próbaéneklésre, ám ő nem ment, mert a vélhetően magasra ívelő énekesi pályafutásnál fontosabbnak tartotta a családot, a gyerekek nevelését. Ez a hangfelvétel egyébként egy kis műhelyben készült. A kissé sercegő lemezről fel-felszállt a régi dalkoszorú, majd valaki idétlen vicceket mesélt, ezeken azonban már csak az öregúr tudott elmosolyodni, aztán viccesnek szánt jelenetek következtek ugyancsak a műhelyben dolgozó segéd előadásában, aki, az öreg szerint, csuda pofa volt. Hamarosan egy fontoskodó hang sercent fel a lemezről, kiderült, hogy a műhelybe véletlenül betévedt egyik városi vezetőé, végül ismét a város primadonnája dalolt telt, szárnyaló hangjával. Megint hallgattak. Amikor az utolsó dallamív is beleolvadt a kitartó sercegésbe, az öregúr kifújta az orrát, megigazította a haját, s anélkül, hogy a lejárt lemezt levette volna a korongról, beszélni kezdett az életéről, s a jövevény úgy érezte, most rázúdítja ez az ember minden keserűségét, megbántottságát, mellőzöttségét, kisemmizettségét, egy többre hivatott élet összes keservét. Váratlanul lett csend, a házigazda elmerengett valahová, s úgy hallgatta a sercegést, mintha még mindig a felesége hangja szólna a bakelitről. Nekem már csak ez maradt – mondta. Öt év múlva a szakállas jövevény ismét arra járt, és mert azóta sem tudott szabadulni a város primadonnájának a hangjától, kereste a viharvert házat, de a helyén egy félig kész épületet talált. Az ott dolgozó férfi elmondta, hogy az öregurat a gyerekei bedugták az elfekvőbe, eladták a házát, amit ő lebontott, hogy újat építsen. Nem talált a bontás előtt egy régi hanglemezt? – Lemezt? – csodálkozott az új tulajdonos. – Nem. Az öreg gyerekei eladtak minden mozdíthatót, ami pedig nem kellett, azt kivitették a szeméttelepre. A jövevény megkereste az elfekvőt. Az öregúr feküdt a vaságyon. Nem ismerte meg őt. Nem is nézett rá. Csak a mennyezetet bámulta, mint aki azt várja, hogy megnyíljon neki az ég, s ő egy menynyei lemezt készíthessen a város egykori primadonnájának. Körmendi Lajos
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|