|
|
Két tenger Ez már Szicíliában történt. Cefalu város katedrálisának oldalsó bejáratánál megkérdeztem egy szemüveges öreg papot: van-e olyan helyi népszokás, hogy misére egy-egy családból egyszerre vagy csak a férj megy el, vagy csupán a feleség; a másik őrzi a házat. Mert ez így zajlik a Parasztbecsület című Mascagni-operában, amelynek helyszíne egy szicíliai falu. Volt, igen volt efféle szokás – válaszolja a nyolcvankét esztendős reverendo —, valaha, régen, százegynéhány évnek előtte, amikor Giovanni Verga novellája, a Cavalleria rusticana megjelent. Nem tudhatjuk be sem az opera librettistáinak, még kevésbé a zeneszerzőnek, hogy ők találták volna ki ezt a különlegességet. Ezután tehát nem fogok csodálkozni, hogy a Parasztbecsület előadásán a templom előtt álló asszonyok így kezdik kórusukat, magyarul vagy olaszul: „Most menjünk, otthon már várnak ránk, ott vár a férjünk…”; és a férfiak kara majdnem ugyanezt énekli: „…otthon már várnak ránk, ott vár az asszony… Régi „gondomban” megnyugodva hagytuk el többnapos szálláshelyünket, a Taormina közelében lévő Giardini Naxost. Késő délelőtt már Szicíliának majdnem a közepén, nem messze Piazza Armerinától csodálhattuk egy római kori villának hihetetlen épségben megmaradt mozaikjait, amelyek nem is oly régen, 1951-ben kerültek a föld alól napvilágra. Valamikor, talán a tizenkettedik században, egy árvíz után sártenger borította be, nyelte el a villát, sok-sok mozaikjával együtt. Ott maradt minden, a föld alatt a huszadik század közepéig, hogy a kutatók végül is rá leljenek. Utána még hosszú ideig Szicília legközepén fut velünk a busz. Egyszercsak Lampedusa jut eszembe, A párduc, meg a belőle készült Visconti-film, amely ezen a vidéken is játszódik… Fut a busz, s már az jár az eszembe, hogy legközelebbi úti célunk Agrigento, ott született Pirandello. Nemrég olvastam el ismét Mattia Pascal két élete című regényét. Jellemző „szakmai ártalom", hogy a könyv egyik mondata szinte szó szerint megragadt a fejemben: „Az ember kínosnak érzi és saját magát is megalázottnak, ha rossz színészeket lát a színpadon…” Jócskán bent a délutánban séta végig az agrigentói Templomok Völgyén. Concordia, Juno, Herkules templomának oszlopsorai, az olimpiai Zeusz-templom maradványainak fantasztikus arányai; az egyetlen épségben maradt görög kori mauzóleum: Terone sírja… És közben a cicerone szavai görögökről, punokról, rómaiakról, pusztításokról és pusztulásokról, földrengésekről, mindenféle katasztrófákról. Hatalmas, virágzó görög város élt itt valamikor, Akrágász. Ennyi maradt belőle. A tizenkilencedik század elején kezdték föltárni, ásatások hosszú sorozatán át került elő, ami megmaradt, mindannyiunk gyönyörködésére. Úgy érzem, sok is egyetlen napra ennyi szépség. Pirandello szülőházának csak a csukott kapujáig jutottunk el, gyalogosan. A múzeumház zárva van. Hogy miért? Sciopero! Sztrájkolnak az alkalmazottak. No, először és alighanem utolszor vagyok itt, és nem láthatom belülről a casa natalét. Együtt sajnálkozunk a kapu előtt egy palermói pizzeriással, aki autón zarándokolt ide, mert nagy tisztelője a Hat szerep keres egy szerzőt írójának. Érdekes véletlen, ő sem csak a színdarabot említi, hanem a regényt, persze eredeti címével: Il fu Mattia Pascal. Másnap reggel visz tovább az autóbusz. Előbb a selimontei görög romterületen állunk meg. Majd tovább, Marsalába. Borkóstoló: száraz, édes, végül mandulabort ízlelgetünk, egy-egy gyűszűnyit. Jólesik. A város neve? A kilencedik században a szaracénok nevezték el ezt a helyet Mars-el-Allah-nak, allah kikötőjének. Éppen ezer év múlva, 1860. május 11-én a legendás Garibaldi itt szállt partra, ezer katonájával. Trapani városán túl, Szicília legdélnyugatibb csücskében különleges alakú hely magaslik föl: olyan, mint gyermekkoromban a süvegcukor volt. Erice: így hívják a várost, fönn, a hegy tetején, hétszázötven méter magasban. Ókori hajósoknak természetes világítótornya, fárosza lehetett ez a hegycsúcs, éjszakánként eleven láng égett rajta, mutatta az utat a végtelen vízen. Eryx – vagy ahogy újabban írják: Erüx, a névadó – Venus fia volt, hírneves öklöző. Vergilius többször említi az Aeneisben: „Megörül neki Trója szülötte, Acestés… Majd az Eryx tetején szentélyt emel égi közelben Idalium Venusának…” Baktatunk föl az ódon kőfalak között, szűk utcákon, karthágóiak, punok, szaracénok, görögök, rómaiak lábnyomait követjük. Időnként vissszanézünk a Chiesa Madre templom ódon tömörségére, a tizennegyedik század elejn épült szép harangtornyára. Elkanyarodik az út, a sikátorok egyike olyan, mint a másik, el is tévedhetnénk közöttük. De – fönn vagyunk már, a Giardino del Balio kilátóparkjában. Merre nézünk? Talán arra, nyugatra, délnyugatra, a tengerre. A cicerone megszólal mellettem: Ott, jobb oldalon, az a Tirrén-tenger. És ez, balról, már a Földközi-tenger. Itt találkoznak… Jól jegyezd meg (súgom magamnak), emlékezetes lesz mindig ez a perc. Ott, a határtalan víz, lent, a kora délutáni kemény napsütésben: egyszerre, egyetlen szempillantásoddal – két tengert látsz. De ki mondja meg, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik?! Dalos László
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
