(ezerötszáz gyors)

Nem tudom, másokkal is előfordul-e, de én időnként szégyenletes dolgokat álmodom. Legutóbb például azt, hogy rengeteg pénzem van, s én irányítom a magyar sajtó négyötödét — rádióstul, televízióstul. Utasításokat adok egy nagy íróasztal mögül, amelyen csupa olyan telefon van, amelybe csak beszélni kell, hallgatója nem lévén el se juthatnak hozzám a beosztottak ellenvetései.

Furcsán éreztem magam, izzadtam: biztosan elromlott a légkondicionáló, majd leszólok nekik, de előbb ki kell adnom még néhány sürgős utasítást.

Igazságérzetem azt sugallta (mi más feszíthetne egy hatalomban levő embert?), hogy utasítsam a véleményformálókat: minden második közleményben ejtsenek szót a magyarokat ért sérelmekről, vezessék be a köztudatba az „antimagyar” kifejezést, és alkalmazzák mindazokra, akikről feltételezhető, hogy a Trianon okozta sérelmekhez fogható más fájdalmat is el tudnak képzelni. Bélyegezzék őket trianontagadóknak, és törekedjenek a legteljesebb lejáratásukra. Mindenkit ugyanis egyetlen mércével mérnék: elismeri-e, hogy mi, magyarok vagyunk a kiválasztott nép, amely az őt ért fájdalmak jogán (is) másoknál felsőbbrendűnek tudhatja magát.

„Te csak tudsz Trianonról, de valójában nem szenvedtél tőle”, súgta a lelkiismeretem, de leintettem. Miért ne kovácsolhatnék előnyt magamnak az enyéim szenvedéséből? Mások is így tesznek manapság — mondtam a lelkiismeretemnek, és hirtelen fölébredtem. Hevesen vert a szívem, és szégyelltem magam a sötét szobában. A könyvespolcról égő betűkkel meredt rám néhány fontos könyv szerzőjének neve: „ezt tanultad tőlünk?” Ekkor döbbentem rá, hogy már az álmomban is figyelmeztetni próbáltak: nem a légkondicionálóval volt baj, hanem már tudat alatt szégyelltem magam. Kivert a veríték.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu