Szívek Napja

Ha Törökországot járva az utas Nuszaibin városán áthalad, jusson eszébe az a régi költő, akit a „Szívek Napjának” neveztek. Keresztnevén Efrém, a város neve pedig egykor Niszibisz volt, a IV. században római tartományi határerődítmény, amely az aposztata Juliánusz császársága, „őrült gondolata” jóvoltából perzsák „zsákmánya” lett. Pedig a kereszténység itt (is) már az apostolok korában az érdeklődés középpontjában állt. A II. században Tatianosz, aki Szíriából (a mai Irakból) Rómába ment és Jusztinosszal, a laikussal került kapcsolatba, a négy kánoni evangéliumból egyetlen elbeszélést formált (a híres Diatesszariont) szír nyelven, amely gyorsan népszerűvé vált, sőt a szír egyházakban liturgikus könyvként forgatták. A mai tudomány azt vallja, eredetileg görögül dolgozott a szerző, a szír későbbi fordítás. Sajnos egyetlen példány sem maradt ránk szírül, csupán örmény és arab változatban, latinul pedig az evangéliumi részletekkel a Fuldai kódexből (IV. század) tájékozódhat a búvárkodó.

Efrém neve őrzi leginkább a Diatesszariont – kommentárjában. Ez a nyelvérzékeny diakónus, a szír literatúra világirodalmi rangú művelője számos tudományos munkában szerepel, mégis mindig meglep vallomásainak bensőségével, izzó szellemével, hitével, ha olvassuk sorait az egyházról, az apostoli hitvallásról vagy éppen a Szent Szűz büntelenségéről.

E sorok írója legutóbb nyugati nyelven találta meg Efrém „szavait” a megváltás titkáról:

„Megváltóm, ki szent vagy és hatalmas,
fogadd jó szívvel dicséretemet.
Szerelmem íme felajánlom, kívánságom,
hogy tetsszék Neked!
Oldaladba lándzsavas hatolt
S a gyötrelem, mit értem elviseltél,
mind elmondják érzéseidet.
Visszahoztál Atyád hajlékába,
ahonnan egyszer messze maradoztam.
Folyamodtál értem, elesettért,
megitattál enyhe-hűs boroddal,
olajjal kented vérző sebeim,
kenyeredből törtél – ennem adtál.
Krisztus étele választottainak,
vére az egyház fiaié.
Magasan áll győzelmes keresztje,
üdvösség jele – a meghívottaké.
Szeretve, áldott örök dicséret
legyen Neked, ki véred csordítva
kérted meg akkor Jegyesed kezét!”

S persze újraolvastatja ágostoni lendületű sorait is Isten Szaváról az egyházban:

Amikor Efrém városa perzsa uralom alá került, a diakónus Edesszába költözött, a város szélére egy dombra, s kunyhóban lakott. A hely korának neves főiskolája lett, ahol a tüzes lelkű költő himnuszokat írt, hogy ellenálljon a tévtanoknak, az ének bűvös hatalmával józanította ki a „rossz bortól mámorosokat”. Tudománya a teológia, Isten Szava, élete a szegénység, amely a szellem erős tápláléka. A szőlőről és az élet fájáról ő írta, Szent Iréneusz nyomán, aki a hitben előrehaladt embereket a Paradicsomba „plántálta”: „A kert közepén álló élet fája maga a Logosz”. Krisztus földjéről így elmélkedik: „megművelt föld, nem teremhet benne rossz növény; a kereszt erejével és sarlójával művelt föld.” Ókeresztény jelképek költői csokrokba kötve, a Kelet képi látása a teológiában – ez Efrém titka. S persze az a megélés, amely a nyugati egyházban is a vallásos ihletettségű irodalmat átjárja. „Ne törjétek össze morzsáit” – írja az élő Kenyérről. Máriáról és Fiáról: „Valóban te, Urunk és a te Anyád egyedül vagytok szépek. Rajtad, benned, Uram, semmi folt, Anyádon egyetlen szeplő sincsen…”

Himnuszai keresztény talajban gyökereznek, s ha olykor felvillan írásaiban egy-egy pogány motívum, a tradíció népi erejének tulajdonítható; akár napjaink (már felgyűjtött) hagyományában is, bizonyos rituális részletekben, nála sem hiányzik a varázslat ősi eleme, ha például esőért folyamodik.

Efrém jelen volt Niceában, püspökével: Jakabbal, e tudós fővel; ekkor fogta meg az ifjút az egyház nagysága szellemében, hitében.

Napi tápláléka: árpakenyér, kevés zöldség, tiszta víz is mintha a költészet aszkéziséről vallana – jelekkel: „Kis lánggal a kezünkben botorkálunk / hajnalváró virrasztók…”

Az idő Efrém halála óta több, mint 1600 évet haladt.

Haladt?

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu