|
|
„Hirdessétek minden teremtménynek...” Márk evangéliumának befejező versei (16,9-20) hiányoznak az első, legjelentősebb szövegtanúkból (Vatikáni, Sínai kódex), ami azt mutatja, hogy Márk evangélista a 16,8-cal befejezte írását. A befejező versek azonban igen korán megjelennek a kéziratokban, és az egyház Márk evangéliumát ezzel a befejezéssel együtt fogadta el sugalmazott, szent iratnak. Az utólagos kiegészítés ténye kétségtelen, s az is, hogy ez a rész Máté és Lukács evangéliuma alapján készült, az ott elbeszélt események kivonataként. Az egyezések szembeötlők: Jézus megjelenik Mária Magdolnának (Mt 28,1-8), a tanítványok kételkedése ( Lk 24,11), az emmauszi tanítványok története (Lk 24,13-35), Jézus megjelenik a tizenegynek (Mt 28,16-17), az evangélium hirdetésének parancsa (Mt 28,19-21), Jézus mennybemenetele (Lk 24,50-53). A márki befejezésben mégis található néhány olyan motívum, amely nem szerepel a többi evangéliumban, és amely igen fontos tanúságtételt tartalmaz abból a korból, amikor az evangéliumot kiegészítették, a Feltámadottal való találkozások rövid felsorolásával teljessé tették. Ezek az új motívumok az evangélium hirdetését kísérő jelekre vonatkoznak. Márknál (16,17-18) ezt olvassuk: „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” A szent szerző négy jelet sorol fel itt, amelyek az evangélium hirdetését és a hívek életét kísérik: ördögűzés, nyelveken szólás, mérgezés hatástalansága és a betegek gyógyítása. Látszik, hogy az a keresztény szerző, aki az evangélium befejezését megírta, szükségesnek és fontosnak tartotta Jézus erre vonatkozó ígéretét idézni. Ugyanakkor arról is tanúságot tesz, hogy a Jézus mennybemenetelét követő időben az evangélium hirdetését, a hit terjedését valóban kísérték ezek a csodajelek: „Az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette.” Ezek a jelek abban az időben is kivételes események voltak, az akkori hívek sem beszéltek éjjel-nappal elragadtatásban (inkább csak néha, vagy néhányan), köztük sem gyógyult meg minden beteg, akiért imádkoztak, nem támadt fel nap mint nap újabb elhunyt közöttük. De rendkívüli esemény, csodajel néha valóban történt, és ők ezeket számon tartották, s Isten különleges ajándékait látva megerősödtek hitükben. De ne felejtsük el azt sem, hogy minden kor kereszténye, így a mai keresztény is lát és tapasztal hasonló csodajeleket (megmagyarázhatatlan gyógyulások, szabadulások, jelenések stb.). Korunkban ily módon erősítette meg az isteni Gondviselés Szentatyánkat (és rajta keresztül sokakat) a „fatimai titkok” által. Ezek azonban nem olyan rendszeresen előforduló jelek, hogy várni kellene őket, vagy akár imával, túlzó bizakodással ki lehetne követelni ezeket Istentől. A rendkívüli jeleket Isten a maga tetszése és a mi szükségleteink szerint osztogatja minden korban. Mind az első keresztények korában, mind a mi életünkben állandó tapasztalat ugyanakkor a fentiek rendes, mindennapos megvalósulása. Keresztény életünk folyamán rendszeresen megtapasztaljuk, hogy gyöngeségünk ellenére ellen tudunk állni a kísértéseknek (vö. ördögűzés), önzésünk ellenére tudjuk néha hálatelt lélekkel, őszintén dicsőíteni Istent (vö. ima elragadtatásban), életünk folyamán gyakran megszabadulunk mi is nagy veszedelmektől, testi-lelki bajainkból (vö. méreg hatástalansága, csodás gyógyulás). Van-e köztünk vajon egy is, akinek nincs ilyen élménye, tapasztalata? Van-e, aki ne érezte volna meg élete egy-egy nehéz vagy gyönyörű percében az Isten közelségét? Mi, emberek hajlamosak vagyunk rá, hogy arra figyeljünk és arról beszéljünk többet, ami rendkívüli. Nem véletlen, hogy az evangéliumok is különös előszeretettel számolnak be Jézus csodáiról, és csak egy evangélista beszél arról, hogy Jézus „szerette övéit, mindvégig szerette” (Jn 13,1), még a lábukat is megmosta. A hívő keresztények többsége számára azonban az evangéliumi életnek a mindennapos (csoda)jelei is elegendőek ahhoz, hogy erőt és bátorságot merítsenek kitartásukhoz és hűségükhöz. Ezeket a jeleket újra és újra megtapasztalják életükben, s érzik és tudják – akár rendkívüli jelek nélkül is –, hogy jó úton járnak, s „az Úr velük együtt munkálkodik”. (Mk 16,20) Tarjányi Béla
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
