|
Az ének a liturgiában Az ének az utóbbi évtizedekben, talán évszázadokban a liturgia hangulati elemévé fokozódott le. Eredetileg magának is liturgikus mondanivalója volt, sajátos szerepet vállalt a liturgia tartalmi kifejtésében. Szövege a napi liturgia része volt, a Biblia, vagy a legkiválóbb egyházatyák, teológus, egyházi szerzők szavaival, ugyanakkor az ének hatékony, rábeszélő erejével az olvasmányok, könyörgések egyenrangú társa volt. Ezért a katolikus liturgia egyetemes érvénnyel meghatározta az énekek szövegét, s irányt mutatott azok dallamára nézve is. Sőt, amikor a tridenti zsinat után az egyházi nevelés már nem tudta biztosítani, hogy ezek az előírt énekek valóban elhangozzanak, úgy rendelkeztek, hogy a naphoz tartozó énekszövegeket legalább a papnak el kell imádkoznia. Nem rubrikális okokból, hanem azért, hogy az énekszövegek liturgikus tartalma ne hulljon ki a nap liturgiájából. Valami halvány emléke ennek még a vatikáni reformokban is érződik: a zsinati konstitúció még nem számolt az énekek „helyettesítésével“, s később, amikor az introitus, a communio helyettesítését megengedték, azt még feltételhez kötötték: „Adott esetben helyettesítheti a püspöki kar által jóváhagyott ének, amely megfelel a szent cselekménynek és az ünnep, illetve a liturgikus időszak jellegének. Ha pedig a bevonulás alatt nincs ének, a misekönyvben közölt antifónát vagy a hívek mondják, vagy egyesek a hívek közül, vagy a lektor, vagy maga a pap olvassa fel a hívek üdvözlése után.“ (Az új római misekönyv bevezetéséből) Persze naivitás volt azt hinni, hogy a XX. század végén egy ilyen lazító rendelkezés tartalmi figyelmeztetését valaki is be fogja tartani. Ha körülnézünk hazánkban vagy a nagyvilágban, azt mondhatjuk, hogy az éneket esetleges döntések határozzák meg, semmi esélye annak, hogy a hívekhez az éneken keresztül az egyház liturgikus mondanivalója jusson el. Aki ezt a szomorú fejleményt tagadja, az vagy nem ismeri a világot, vagy önmagával is szeretné elhitetni, hogy a dolgok rendben vannak. A probléma egyik része az énekrepertoár. A zsinati konstitúció még azt írta elő, hogy a liturgikus énekszövegeket elsősorban a Bibliából és a liturgikus könyvekből kell venni. Ebből alig valósult meg valami. Amit valójában hétről hétre éneklünk, az a klasszikus liturgikus énekanyaggal összehasonlítva (többségében) egyházi költőcskék sápadt versezete. Egyszer talán valakinek türelme lesz egybenézni és teológiailag, liturgiailag elemezni azokat a spanyol, angol, német, hottentotta (és magyar) népénekeket, melyek a zsoltárok és klasszikus himnuszok helyére léptek. A világszerte elhangzó énekek igen nagy részén nincs püspökkari jóváhagyás, ha pedig van, az valami egyéb tényező, nem pedig gondos, felelősségteljes liturgikus elhatározásnak eredménye. A probléma másik része az énekválasztás. Gyakorlatilag még az „engedélyezett“ énektárakból is maguk módján jelölik ki egy-egy nap énekanyagát a kántorok, papok. A hibás énekválasztások tucatjait tudnám itt hazánkból is idézni. S ez ellen nincs védekezés. Az „énekrend“ maga is bírálható lenne, de hát nem is kötelező (nem is tartják be). Vajon tudnak-e kántoraink annyit a liturgiáról, hogy egyáltalán rájuk bízható az énekválasztás? Pedig egyelőre csak a hibás énekválasztásról beszéltem, arról nem is, hogy elegendő-e a tartalomhoz az, amit éneklünk (pl. a karácsonyi időben az ünnep dogmája helyett kizárólag pásztorénekek; Mária-ünnepeken, sőt február másodikán az adott ünnep sajátos tartalma helyett általános Mária-énekek stb.). A baj nem is az, hogy ez megesik, hanem hogy megeshet. Vagyis nincs semmiféle intézményes garancia arra, hogy ez másképp legyen. Törvényszerűen így történik. Nem mondom azt, hogy mindig egyetlen római központnak kellene eldöntenie, mit énekeljenek a legkisebb faluban. De az egyháztörténelem folyamán mégis mindig az egyház vagy az egyes egyházak előírásai, szilárd szokásai, végső soron tartalmi döntései szabályozták az énekrendet (illetve az azon belüli alternatívák lehetőségét). S ha ehhez valamiképpen nem térünk vissza, az ének teljesen megszűnik a liturgia valódi alkatrésze lenni. Dobszay László
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|