|
|
A lélek szótára Bölcsesség A szó jelentése: töredékes értelmünkkel részesülni Isten mindentudásában, véges felfogóképességünkkel beavatottá válni az ő végtelen gondolataiba. Ez úgy lehetséges, hogy nem ismerjük ugyan adatszerűen a valóság egészét, de ismerjük a dolgok és jelenségek közös lényegét. Ez pedig nem maradhat meg száraz ismeretnek, hiszen saját lényegünk és életünk alapelvei is feltárulnak ezáltal, tehát eszerint formáljuk mindazokat a körülményeket, amelyek bennünket formálnak. A IV. század tájékán egy sivatagi remete visszatér eredeti lakóhelyére, de nem tudja mennyi idő telt el azóta, hogy egészen a szemlélődésnek szentelte magát. Talán három év, tíz év vagy tizenöt? Aztán sorra megtalálja régi ismerőseit, barátait, akik próbálják őt a megújult, civilizált világba „visszavezetni”, ő azonban igyekszik ezt finoman visszautasítani. Egy alkalommal hatalmas csődületet lát egy téren, két rokon férfi éppen most hallotta meg a közös nagybácsi halálhírét, és máris az örökségen kezdenek vitázni. Mindenki próbál nekik értelmes érveket mondani a vagyon felosztásáról, de mindketten többet és többet akarnak saját részként. A volt remete ekkor közelebb lép, halk szóval és hatalmas erővel szétválasztja őket, majd megkérdezi: „Imádkoztatok-e már a nagybátyátok lelkéért?” A két férfi elszégyelli magát, és egy rövid, csendes imára mindkettő magába száll. “Most imádkozzatok a saját lelketekért is, hogy a vagyon súlya a pokolra ne rántson benneteket!” Újabb csendes percek következnek, majd ismét a remete szólal meg. „Most folytathatjátok a veszekedést.” Mire a két rokon egymásba kapaszkodva csendben eloldalog. Mindenki csodálkozva nézi az életből már régen kimaradt ember rátermettségét. Aztán a csodálkozó tömeghez szól: „Bizonyos dolgok nem változtak, minek az olyan fejlődés, amely a lényegről elvonja a figyelmet?” A bölcsesség sajátos vonása: egyben látni, összefüggésben látni a dolgokat. A filozófus, Heidegger állítja: ahhoz, hogy valamiről mindent el tudjunk mondani, ahhoz mindenről mindent el kell mondanunk. Ez igaz, hiszen a dolgok adottságai más dolgok adottságaira vezethetőek vissza – egészen a végtelenségig. Ezt azonban képtelenség megtenni. A bölcs ember ehelyett inkább a magasba emelkedik – Isten látószögéig, ahonnan egységben látja a dolgokat. Itt már nincs szüksége arra, hogy mindennek minden egyes vonását számba vegye, hiszen ezeknél lényegesen többet: magukat az összefüggéseket látja. Amiről azonban eddig szó volt, az csak a befogadó és továbbadó bölcsesség. Sajátosan emberi adottság és neki adott ajándék, amellyel képes rálátni az eleve meglévő, bár első látásra elrejtett dolgokra. Isten azonban valamiféle kezdeményező bölcsességgel rejti el a felfedezendő összefüggéseket a világban. Ő maga valóban átlát és rendszerben lát mindent. Mi is ez a minden? Kezdjük talán vele, magával. Ő az egyetlen lény, aki tökéletes módon tisztában van önmagával. A Szentháromság személyei maradéktalanul ismerik egymást, ennek ellenére örökké érdekesek tudnak lenni egymás számára, hiszen a felderített és megismert dolgok megunása kifejezetten a mulandó világ sajátossága. Ennek a szeretetnek jegyében teremti meg a világot, hogy rajta keresztül átadhassa az ezt felfogni tudó teremtményeinek, az angyaloknak és az embereknek saját szeretetének örömét. A világ törvényszerűségei, logikája, gyönyörűsége ezt fejezi ki. Ahogy a tenger színpompás világa, a mikroszkopikus életének hihetetlen változatossága, vagy a csillagászat hatalmas és izgalmas távlatai állandóan lángoló érdeklődésben tartják az embert, úgy érzékelünk valamit Isten benső életének állandó izzásából. Ugyanennek a világnak törvényei és működési elvei szerint teremti meg az embert is, és ugyanebből a bölcsességből származik az ember természetfeletti oldala is: a lélek. Ez persze azt jelenti, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik, amelynek révén szembefordulhat a természettel, sőt megkísérelheti azt a visszájára is fordítani kezdve saját testi és lelki természetével. Ezért Isten feltárja az embernek a bölcsességét: a világ és az ember „működési elveit”, és ezt nevezi erkölcsi törvénynek. Az ember bölcsessége ennek betartásával kezdődik. Ezáltal nemcsak tudomást szerez Isten gondolatvilágáról, hanem tapasztalatává, életévé is teszi, elfoglalja benne a saját helyét. A bűn által az ember úgy gondolja, kidolgozhat az Istentől eredő létben egy saját, önközpontú működési rendet, ez azonban önellentmondás, amely az emberben állandóan meghiúsítja a bölcsesség megszerzésének lehetőségét. Ezért a kiindulópont: az öntörvényűség feladása, hogy az isteni bölcsesség magáévá tehessen bennünket. Ha pedig már az övéi vagyunk, ő is átadja magát nekünk. A bölcs ember sem tud mindent. Gondolkodásában azonban jelen van az is, amit nem tud, mert a dolgok közös lényegének ismeretével már semmilyen új tudás nem képes kizökkenteni őt egyetemes gondolkodásmódjából. Nem kell tudósnak lennie. Elég ismernie, hogy ő az élet egyetlen területén sem isten. Odáig azonban igen hosszú és megverejtékezett út vezet. Pajor András
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
