Ez az Ige elmond valamit abból, hogy mit kezdjünk keresztény életünkkel, amelybe Jézus Lelke dinamizmust hozott, egy olyan „feszültséget”, amit Pál a test és lélek közötti ellentétbe sűrít. Amikor Pál testről beszél, az egész (test és lélek) embert érti annak teljes törékenységével és egoizmusával, amely folyamatosan harcban áll a szeretet törvényével, sőt azzal a Szeretettel, amelyet Isten a szívünkbe árasztott (vö. Róm 5,5). Azoknak ugyanis, akiket a Lélek vezet, mindennap meg kell vívniuk „a hit jó harcát” (1Tim 6,12), hogy el tudják fojtani a rosszra való hajlamokat, és a keresztségben megvallott hit szerint tudjanak élni.

De hogyan?

Jól tudjuk, ahhoz, hogy a Szentlélek működjék, a mi részünkre is szükség van. Pál, amikor ezt az Igét írta, mindenekelőtt Krisztus követőinek arra a kötelességére gondolt, ami pont az önmagunk megtagadása, az egoizmus legkülönfélébb formái elleni harc.

De ebből az önmagunknak való meghalásból születik az élet. Minden vágás, minden metszés, minden, önző énünknek kimondott nem, új fény, új öröm, szeretet és benső szabadság forrása: kitárt kapu a Lélek számára. Azzal, hogy nagyobb szabadságot hagyunk a Szentléleknek, aki szívünkben van, Ő bőségesebben tud elárasztani ajándékaival, és vezethet bennünket az élet útjain.