|
|
Óriási veszteség érte Püspökkari körlevél a szerzetesrendek Ötven évvel ezelőtt, amikor egyházunk Jézus Krisztus születésének 1950. évfordulóját Szentév keretében ünnepelte, újabb súlyos megpróbáltatás nehezedett a magyar egyházra a szerzetesrendek feloszlatásával. Kötelességünknek érezzük, hogy az évforduló kapcsán erről a szomorú eseményről megemlékezzünk. A kommunizmus vallásellenes harcának lényeges része volt a szerzetesrendek működésének betiltása, amely Romániában 1948-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon 1950-ben következett be. Magyarországon egészen kegyetlen formában történt ez, hogy a püspököket ezzel is kényszerítsék az állammal való tárgyalásra. A felszámolás úgy kezdődött, hogy a szerzetesek egy részét kényszertartózkodási helyre szállították. Az elhurcolásokat az Államvédelmi Hatóság meglepetésszerűen, éjszaka hajtotta végre, először június 8-9-én a Jugoszláviához közeli kolostorokból az ország belsejében fekvő egyházi épületekbe, majd folytatódott június 14-én, július 11-én és július 14-én is. A legtöbb helyen csak egy-két negyedórát adtak a szerzeteseknek arra, hogy felkészüljenek az útra. A velük szemben tanúsított magatartás sok helyen durva és kegyetlen volt. A kényszertartózkodási helyeken összezsúfolták őket, olykor a legelemibb életfeltételeket sem lehetett biztosítani. Hiába panaszkodtak a püspökök az állami hatóságoknál a bánásmód miatt, semmit sem tudtak elérni. Csak a környékbeli hívek gondoskodtak arról, hogy a fogva tartottaknak legalább élelmük legyen. Nagy megbecsüléssel gondolunk azokra a hívekre, akik a háború utáni nehéz időben hónapokon keresztül áldozatos szeretettel gondoskodtak a deportált szerzetesekről. A szerzetesek elhurcolása ellen a hívek több helyen hősiesen tiltakoztak, de hatástalanul, mert ezeket keményen és gyorsan elfojtották. A kialakult körülmények és fenyegetések a püspököket rákényszerítették az állammal való tárgyalásra. Két hónapi tárgyalás után, 1950. augusztus 30-án a püspöki kar aláírt ugyan egy megállapodást, de a szerzetesek működésének a biztosítását nem tudta elérni. Szeptember 7-én megjelent a törvény, amely megvonta a szerzetesek működési engedélyét - négy rend kivételével, amelyek nyolc iskolát fenntarthattak, de csak annyi szerzetessel, amennyi az iskolák ellátásához szükséges volt. Több mint hatszáz szerzetesházat - minden berendezéssel és értékkel együtt - jogsértő módon elkoboztak. Ez volt az egyetlen eset a kommunista uralom idején, amikor körülbelül tizenkétezer embert törvénnyel lakoltattak ki anélkül, hogy számukra lakóhelyet biztosítottak volna. Sőt még azt is megtiltották, hogy új lakhelyükön többen együtt lakjanak. A szerzetespapoknak csak egy része végezhetett papi munkát az egyházmegyék keretében, a többi papnak s a szerzetesnőknek a polgári életben kellett elhelyezkedniük. Munkát nehezen találtak, mert politikai okokból nem szívesen alkalmazták őket. Megalázó helyzet volt, hogy szellemileg igen képzett személyek még legegyszerűbb munkát is nehezen kaptak. A szerzetesrendek feloszlatását állami részről azzal indokolták, hogy munkájukat – elsősorban a tanítást és a betegápolást – az állam átvette, ezért nincs rájuk szükség. A négy évtized tapasztalata megmutatta, hogy ezzel mennyi veszteség érte az egész magyar társadalmat. A hívő közösségnek azonban nemcsak az általuk végzett munka hiányzott, hanem az evangéliumi tanácsok követésével Istennek szentelt élet közössége is, amely egyik fontos formája a sokféle keresztény hivatásnak, és hozzátartozik az egyház életéhez. Minden üldöztetés ellenére a szerzetesek legnagyobb része hűséges maradt hivatásához, bár az állami hatóságok részéről sokszor tapasztaltak különféle zaklatásokat, sőt nagyon sokan igen súlyos börtönbüntetést szenvedtek. A szétszóratásban is tanúságot tettek fogadalmaikkal vállalt elkötelezettségükről. Amikor a Szentatya először járt Magyarországon, kifejezte irántuk megbecsülését. Esztergomban 1991. augusztus 16-án többek közt ezeket mondta nekik: “Krisztus urunk megőrzött benneteket, kedves paptestvéreim, a megpróbáltatások nehéz éveiben… Krisztus adott erőt nektek, kedves nővérek, amikor kiűztek benneteket a rendházakból, az intézményekből, amikor a legszükségesebb dolgokban is szükséget szenvedtetek, beteg és idős rendtársaitokkal együtt. Hány pap és kedvesnővér mondhatta el Szent Pállal: ’Fáradtam és kínlódtam, éheztem és szomjaztam, gyakran koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit felvennem’ (2Kor 11,27), s Krisztus nevéért mégis mindezt el tudtátok viselni… Hadd sugározzam felétek különleges szeretetem tanújelét.” Ötven év elteltével a magyar egyház közössége is tisztelettel és megbecsüléssel emlékezik a szerzetesekre, akiknek el kellett hagyniok szerzetesházaikat, mégis hűségesek maradtak vállalt hivatásukhoz. Különösen is értékeljük azoknak a tanúságtételét, akik börtönt szenvedtek Istennek szentelt életük és apostolkodásuk miatt. Tanúságtételük és munkájuk magyar egyházunk éltető ereje volt a vallásellenes időszakban. A szabadság elnyerésekor valamennyi szerzetesrend törekedett az újraszerveződésre. Négy évtized után számuk nagyon megfogyatkozott, mégis idős koruk ellenére emberfeletti erővel azon igyekeznek, hogy megteremtsék közösségeiket. Akadályozza a megújulásukat, hogy a jogtalanul elvett kolostoraikból csak keveset adtak vissza, azokat is lassan és romos állapotban. Ahhoz, hogy közösségeik megújuljanak, a sokféle külső feltétel mellett különösen is új hivatásokra van szükségük. A hívő közösségnek is feladata a hivatások ébresztése azokban a lelkes fiatalokban, akiket Isten az evangéliumi tanácsok vállalásával hív Krisztus követésére. A szerzetesrendek feloszlatásának ötven éves évfordulója adjon indítást a hivatásokért való imára. Pünkösd ünnepére készülve kérjük a Szentléleknek, az egyház éltető Lelkének a kegyelmét a szerzetesrendek újjászerveződéséhez, hogy tanúságtételük és munkájuk hatékonyan szolgálja magyar egyházunk megújulását.
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
