|
Csodálatos korszakokrólBeer Miklós kinevezett esztergom-budapesti segédpüspök
Sohasem találkoztunk azelőtt. Ismertem a nevét, tudtam, melyik könyvet kell felütni, ha az életrajzára vagyok kíváncsi. A közelmúltban olvastam egy interjúját, beszélgettem emberekkel, akik ismerik, láttam róla egy fényképet, egyszer beszéltem vele telefonon. Nagyon kemény, nagyon férfias jelenségnek képzeltem. Telt baritonjával, furcsán zord, mégis mosolyt rejtő arcával, tüske hajával akár óriási moziplakátról is nézhetné az ezredvégi embereket, amint riadt halrajként cikáznak a zsúfolt utcán. Találkozásunk végül igazolta a várakozásomat. Valóban korunk hőse állt előttem - nem a monetáris manager típusból -, egy pap, egy lelkipásztor, egy nevelő, egy egy leendő püspök. *** Beer Miklós 1943-ban született Budapesten. Kétéves korában édesapja meghalt, néhány év hányódás után egy nagynéni fogadta be az özvegy édesanyát a kisfiával. A Bakács téren volt elsőáldozó, ott érték az első vallásos élmények, aztán 1951-ben kitelepítették őket a Nyírségbe. Végül Zebegényben sikerült megállapodniuk, a Duna-parti községre, mint második szülőfalujára emlékszik. Élő volt ott az egyházközség Zebegényben a legnehezebb időkben, az ötvenes, hatvanas években is. Meg lehetett szeretni a természetet, a Börzsönyt, a Dunát, lehetett titokban cserkészkedni, életre szóló barátságokat kötni, lehetett tanulni olyan lelkipásztoroktól, mint Vajda József, a későbbi váci segédpüspök és Liska Zoltán, a nagy papnevelő. Csodálatos korszak volt - emlékszik a zebegényi évekre -, ahol nemcsak barátságokat kötött, de a hét unokatestvérével együtt töltött nyarak valamelyest enyhítették az árvaság fájdalmát is. A mai napig testvérként szeretjük egymást, sokszor alig tudom számon tartani, kit kell keresztelni, esketni a családtagok közül. A váci állami gimnázium után a központi szeminárium következett Pesten. 1966-ban pappá szentelik, ezután doktorál. Kőbánya, Szob az első papi állomáshelyei, majd huszonhét évesen - gyerek voltam még akkor - önálló lett Márianosztrán. Hat csodálatos év következett, édesanyám is odajött Zebegényből. Gyerekekkel foglalkoztam, rengeteget kirándultunk, nagyon boldog voltam ott. 1976-tól Pilismarót következett, huszonegy éven át volt ott plébános, az utolsó nyolc évben megkapta Dömöst is. Édesanyám is jött velem, nagyon jól éreztem magam - összegzi a huszonegy évet. 1978 óta filozófiát tanít az esztergomi hittudományi főiskolán. A rendszerváltás után megsűrűsödött az élete. Feladatot vállalt a cserkész szövetségben - bolondulásig cserkész vagyok - eljutott Rómába cserkész találkozóra, a Szentföldre. 1997-ben, édesanyja halála után, az Eszterom-belvárosi plébániára helyezte a főpásztora, majd két év múlva az esztergomi szeminárium rektora lett. Azután alig telt el egy év, a Szentatya segédpüspökké nevezte ki az Esztergom-budapesti Főegyházmegyébe. Hát, itt tartok *** Minél több papi év van mögöttem (34), minél tovább vagyok a szemináriumban, annál inkább érzem, hogy a papság nagy titok. Lehet sokféleképpen értelmezni, de a titkot megfejteni nem lehet. Az emberi fájdalom, az emberi sors problémái nagyon közel vannak a pap életéhez. Belekapaszkodnak az emberek a papba, napi gondjaikkal, küzdelmeikkel, reménységeikkel, gyászaikkal. A papi hivatáshoz hozzátartoznak a gyerekek, a nevelés. Nincs elveszett nemzedék! Csak meg kell fogni a gyerekek kezét, vinni őket kirándulni, sportolni, tanítani őket, rájuk mosolyogni. Azért küldött a szemináriumba a bíboros úr, hogy a papságra felkészítő pedagógus legyek. Az évek alatt rengeteg öröm, kegyelmi ajándék gyűlt össze bennem. Ezt próbálom nekik átadni, hogy rákapjanak a papság ízére. A püspökség? Ezt még igazából nem tudom felfogni. Úgy érzem, az lehet a püspök dolga, hogy menjen a papok közé, bátorítsa, biztassa őket, hogy senki el ne fáradjon, el ne csüggedjen. írta és a fényképeket készítette:
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
