Az új ember támad fel

Bolberitz Pál professzor Húsvét jelentéséről

Bolberitz Pál professzor

Professzor úr, a közelmúltban egy nemzetközi konferencián a tanatológiáról és a végső dolgokról adott elő. Mivel foglalkozik a tanatológia?

- A tanatológia a thanatosz (halál) görög kifejezésből ered, s a halállal foglalkozó interdiszciplináris tudomány neve. Viszonylag új tudományterületnek tekinthető, interdiszciplináris jellegét pedig az adja, hogy részben a filozófia, a pszichológia, az orvosi lélektan kezdett ezzel a témával foglalkozni az 1960-70-es években. Ettől az időtől a halállal kapcsolatos fokozott érdeklődésnek talán az is oka lehet, hogy a második világháború után a halál kérdését nem tartották szalonképes témának. Ugyanolyan kellemetlennek számított a meghalás gondolata, mint a viktoriánus korban a szexualitás, amelyről nem illett beszélni.

Elutasították a halált, mintha nem tartozna az emberi léthez? A háború okozta sokk után részben ennek a halál nélküli életérzésnek volt kifejezője a hippi-, illetve beat-mozgalom is.

- Amikor az emberek túljutottak a halált elfojtó életérzésen, a tanatológia a meghalás, a halál, illetve a halál utáni lét kérdését felszínre hozta, s rövidesen fokozott érdeklődés nyilvánult meg iránta. Amikor az 1980-as esztendőkben az Ecclesia Kiadónál megjelent az Élet az élet után című könyv - amelynek keresztény értékelését adtam a magyar kiadás utószavában -, a Ferenciek terén hosszú sorokban álltak az emberek, hogy hozzájussanak. Azonnal népszerű lett az abban megfogalmazott fölfogás, amely valamit elmondott ugyan a halálról, de mégsem vallási értelemben beszélt róla. Orvosok és klinikai pszichológusok, illetve pszichiáterek a klinikai halált megjárt emberek élményeit igyekeztek tudományosan elemezni, azt a benyomást keltve, mintha az elmondottak a túlvilági állapotból származó üzenetek lennének.

Tudjuk, hogy a klinikai halál nem a halál állapota.

- A klinikai halált meg kell különböztetni a biológiai haláltól. A klinikai halál a lényeget érintő életműködések átmeneti leállása, amely állapotból elvileg vissza lehet jönni az életbe, a biológiai halálban ezzel szemben a test olyan szétesése következik be, amelyből nincs visszatérés. Ez csak az Isten erejéből történhet meg, mint előfordult Lázár föltámasztásakor.

A halál, illetve a halál utáni állapot a nem hivő, sőt materialista embert is foglalkoztatja. Albert Camus, francia író, aki elutasította a kereszténységet, mégsem tudta elfogadni a halállal az ember végső megsemmisülését: elvetette a totális megsemmisülés gondolatát.

- Miért él az emberben - s az emberiség kultúr-, illetve vallástörténete erről tanúskodik - egyetemes vágy az iránt, hogy valami megmaradjon belőle? A halálközeli állapotban mindenki arra vágyódik, hogy rendezze földi életének addig elintézetlen dolgait. Befejezettséggel akar meghalni, feltéve, hogy elfogadja a halál tényét. (Ameddig ugyanis valaki eljut idáig, számos szakaszon - tiltakozás, elkeseredés, lázadás - megy keresztül.) Azt szeretné, hogy jó emléke maradjon a földi életben tovább élők, a család, a társadalom, korábban nálunk a munkásosztály, vagy bármi előtt.

Erre a jó emlékű továbbélési vágyra nem csak halálközeli állapotban vágyakoznak az emberek. A politikusok, közszereplők döntéseikkor sokszor már a történelemre gondolnak.

- Ez a jelenség visszavezethető Hegel történelemfilozófiájára, aki azt mondotta: a történelem ítél az emberek cselekedetei fölött, s a történelmi szellem ítéli meg, mi volt jó és mi volt rossz. Ha Istent ki hagyjuk is, nyilvánvaló az emberekben élő megmaradás igénye. Gondoljunk arra: mekkora áldozatokat hoznak egyesek, hogy művészi alkotásaik, írásaik fönnmaradjanak, s vágyakoznak arra, hogy akik tovább élnek, ápolják emléküket, utcát nevezzenek el róluk, szobrot állítsanak nekik.Következetes materialista gondolkodással az, amit - akármilyen eredetűnek tartanak is - szellemnek, személyes szellemi léleknek neveznek, a halállal megsemmiül, hiszen az is anyag. Ha így van, hogyan örülhetne bárki halála után bármilyen földi elismerésnek, vagy annak, hogy gyermekei rendes emberek lettek?

A materialista azt mondja: az anyag örökké volt, van és lesz, s az emberben tudatosult anyag igényli, hogy örökké megmaradjon. De miért vágyódnánk erre, ha tudatunktól függetlenül úgyis örökké megmarad. A kérdés tehát, amelyre választ kell adnunk: miért izgat minden embert - függetlenül világnézeti felfogásától - a megmaradás? Miért érzi úgy az ember, hogy torzóként megy a halálba?

A mai fehér kultúrában a halál, a halálban a megmaradás annyira nyugtalanítja az embereket, hogy a legkülönfélébb szellemi megoldásokat keresik a kínzó gondolatok föloldására, illetve elhárítására: más kultúákból, illetve vallásokból vesznek át technikákat, például a lélekvándorlás tanát, illetve ide sorolható a fölsőbbrendű élőlény megteremtése, az UFO-kultusz is.

- Ez akkor jelentkezik, ha valaki nem él tartalmas életet. Az élet igazi tartalmát ugyanis nem a biológiai vágyak kielégítése adja meg, s miután elkopik az anyagi szervezet, meghalunk, hanem hogy képesek vagyunk másokért élni. S ez már keresztényi gondolat. A másokért való élet teheti tartalmassá az életet. Csupán az első lépés ehhez, hogy az ember önmagáért él.

Sokan nem is jutnak ennél tovább. Teljesen kielégíti őket, hogy utaznak, síelni járnak, olyasmit cselekszenek, ami biológiailag kellemes nekik.

- Karl Jaspers, századunk német filozófusa, aki egyébként nem volt vallásos ember, szellemesen mondta: az életnek vannak határhelyzetei, amelyekben a tudat alá nyomott halál-gondolat felszínre kerül. A határhelyzet lehet akár tragédia, akár nagy öröm, olyan helyzet, amely kizökkent a hétköznapokból. Ilyenkor az ember óhatatlanul szembesül a végső kérdéssel: mi az élet értelme, kellünk-e valakinek vagy senkinek nincs szüksége ránk?

Simone de Beauvoirnak - a materialista egzisztencializmus hívének - egyik regényében valaki hosszú évszázadok után sem képes meghalni, s a végén már szenved az élettől, vágyja a halált.

- Aminek kezdete van - mint az emberi életnek a fogamzással -, az egyszer véget is ér. A halál kérdése tehát kikerülhetetlen. A probléma inkább az, hogy mikor haljunk meg. Senki nem meri azt állítani, hogy az életet ő adta saját magának, de azzal a megfogalmazással, miszerint valaki az élet ura, gyakorta találkozhatunk. Az ember a technikai természet szintjén irányítani akarja életét, sőt szabad akarattal arról is dönteni kíván, mikor feeződjék az be.

- Ez az eutanázia, a kegyes halál gondolata...

- Hátterében az a fölfogás húzódik meg, amely szerint az élet létrehozója és ura nem az élő Isten, hanem a személytelen, vak természet, amely fölött valamilyen szinten uralmat gyakorolhat az ember, s ezáltal élete létesítője, fönntartója, ura, sőt, megsemmisítője is lehet - ha úgy gondolja.

Aki hisz a föltámadásban, vagy másféle megfogalmazással: hisz abban, hogy halála után még lesz valami, vajon ezt a lesz valami állapotot, illetve a keresztény ember a föltámadást hogyan gondolja el? Képesek lehetünk-e egyáltalán bármit gondolni erről?

- Tisztán filozófiai szempontból az ember anyagi testből és szellemi lélekből áll. Működési megnyilvánulásaik mutatják, hogy a kettő minőségileg más. A szellem létmódja egység szerinti, a test létmódja összetettség szerinti. A szellemre nem lehet alkalmazni a matematikát, ugyanis egy módjára létezik, a test ezzel szemben anyagi, menynyiségi, összetett, amelynek részeit meg lehet számolni.

A halál nem más, mint hogy ami összetett, az részeire esik. Régebben úgy fogalmazták meg: a halálban a test elválik a lélektől. A filozófusok mindig is vallották - nem kellett ehhez kereszténynek lenni -, hogy a szellemi lélek halhatatlan. Ez nyilvánul meg minden maradandósági tendenciában. Az ember életének ezért nincs vége, a szellem ugyanis nem tud meghalni, ahogyan a szellem produktuma sem. Az igazságot el lehet hallgatni, de nem lehet megölni. A jóságot, a szeretet sem, ezek mind megmaradnak.

Hemingway híres gondolata innen származik: az embert le lehet győzni, de nem lehet elpusztítani. A szellem, a lélek halhatatlanságát inkább hajlandók elfogadni az emberek. Sokan azonban elutasítják a testi föltámadás gondolatát. Hogyan történhetne meg ez, mondják, ha például elhamvasztanak valakit?

- A halhatatlanság vajon olyan öröklétet jelent-e, amelyben az ember teste is részesedik? Az ókori bölcselet és általában a filozófia nem tud érdemi választ adni erre a kérdésre. Az úgynevezett idealista filozófia azt mondja, hogy a szellemi lélek mint objektív valóság vagy szellemi tudat, valamilyen módon halhatatlan. A halál után kikerül a tér és az idő korlátai közül, s az elmúlhatatlan jelen állapotába lép. Nem lehet tehát föltenni a kérdést: hol van, mert nem a térben helyezkedik el.

A materialista úgy gondolkodik: a halhatatlanság nem a szellemi lélekre vonatkozik, hanem maga a matéria oldódik fel a világban, s válik egygyé a világanyaggal. Az emberekben mindig élt a panteisztikus, kultúrtöréneti, vallási szempontból személyes halhatatlanságra való beállítottság. A keleti vallásokban ez megtalálható, s amikor a nyugati kultúra szellemi válságba kerül, fokozott érdeklődéssel fordul ezen eszmék felé.

Manapság, amikor válságba került az európai kultúra, keletről jön az üdvösség: a buddhizmus, a hinduizmus tanítása, a lélekvándorlás, a nirvana tana. Mindez pótcselekvés, amikor az ember nem tud belenyugodni abba, hogy egyszer meghal. Fél a magánytól, amit a halál és a vele járó megsemmisülés réme vetít elé. Föl lehet venni egzisztencialista pózokat: vállalom a Semmit, s elébe megyek... határhelyzetekben azonban érdektelenné, papírízűvé válnak az ilyen kijelentések.

Mi a kereszténység üzenete, amelynek a hívő emberen kívül mások számára is van - lehet - mondandója?

- A kereszténységnek pozitív üzenete, s ez a lényege hitünknek: nemcsak a lélek halhatatlan, hanem az anyagi test is részesedik benne.

Igen, csakhogy az emberek éppen az anyagi halhatatlanság gondolatát tudják manapság a legnehezebben elfogadni.

- A kereszténység a megváltást és a föltámadást hirdeti: halálodat hirdetjük Urunk, s hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz. Krisztus föltámadt, vitték szerte a hírt az apostolok a hellenista pogány világban. Szent Pál az első korintusi levélben a legkorábbi, az evangéliumokat megelőző írásbeli híradást adja Krisztus föltámadásáról. Majd így folytatja: Megjelent Péternek, azután a tizenkettőnek. Majd egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, akik közül a legtöbb még ma is él, néhány pedig már meghalt.

Óriási kijelentés! Pál apostol élő tanukra hivatkozik. Ha hazudik, a kortársak ezt szigorúan számon kérték volna tőle. Jézus Krisztus feltámadása után testi valóságában jelent meg, innen tudjuk, milyen egy föltámadt test. Zárt ajtón keresztül közlekedett, s az apostolok először nem ismerték föl, mert nem számítottak rá. Lassan azután fölismerték. Mit bizonyít ez? Azt, hogy ez a test ugyanazt a szellemi lelket hordozta. S azért ismertek rá nehezen, mert nem múlandó, hanem szellemi testben volt jelen. Ismét Szent Pál apostol írja: Megszólal a harsona, mire a holtak romlatlanságra támadnak föl, mi pedig elváltozunk. Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot. Ez a keresztény ember végső reménye.

A föltámadt testben az anyagvilág eljut fejlődésének csúcsára, de nem a maga erejéből, hanem Isten kegyelméből. Nem az evolúció folyamatában, hanem a megváltás gyümölcseként, amiről azt írja Szent Pál: Akkor majd Isten lesz minden mindenben. Az anyagvilág célba érkezik, s szellemivé alakul át. A modern fizika ma már fölismerte, hogy az anyag átjárható: energiák kölcsönös összefüggése, amit érzékszervi szinten és az ezeket meghosszabbító műszereken keresztül tehetetlen és áthatolhatatlan valaminek gondolunk. Az tehát, hogy Krisztus átment a zárt ajtón, elvileg lehetséges.

Jézus Krisztus föltámadt testében számunkra előre hozta az anyag végső állapotát, behozta a történelem közepébe. Ez a test nem tud meghalni, mert a szellem uralja és járja át teljes mértékben. Minden, ami az anyagi testben egész-szerinti, ami tökéletes, ami igaz, ami jó, megvan benne. Mindaz, ami rész szerinti, ami hiány, betegség, összetettség, szétesettség, hiányzik belőle. Ez az állapot nem természetes fejlődés eredménye, hanem Isten természetfölötti ajándéka, ezért mondja az Úr Jézus: a búzamagnak a földbe kell esnie, ott el kell halnia, hogy bőséges termést hozzon. Ebben kapja meg a kereszt és a szenvedés keresztény értelmezését.

Jóllehet, küzdünk a halál és a szenvedés ellen, de - mint Szent Pál apostol írja - ha Krisztussal együtt szenvedtetek, vele együtt föltámadtok, s megdicsőültök. Ez a Krisztus Urunkkal való sorsközösség. Aki pedig tíz körömmel a mulandóhoz ragaszkodik, testi ember, s ha Istentől való radikális és keményszívű eltaszítottságban élt és halt meg - mivel a halál után megszűnik az idő - örökké elzárja magát Istentől. Nem Isten taszítja pokolba, Isten senkit nem taszít oda. Az eltaszítottsággal az ember önmagának teremti meg a poklot, mint ahogyan önmagunknak készíthetjük elő már itt a Földön a mennyországot is, amikor az Eucharisztiában az örök élet kenyerével táplálkozunk. Földi életünknek az a célja, hogy testestül-lelkestül mindinkább az örök élet embere épüljön bennünk, s a testi ember, a múlandóság embere egyre jobban háttérbe szoruljon. Ez erkölcsi cselekvéseink dogmatikai háttere. S ezért van megalapozott reményünk arra, hogy létezik az örök élet: Atyám házában sok hely van... - mondja az Úr Jézus Szent János evangéliuma szerint - azért megyek, hogy helyet készítsek nektek.

Elmer István

Nincs itt, feltámadt...

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu