|
Húsvéti csigaAbban az évben fényes tavaszi szelek fújták el a fellegeket húsvét napja elől. A nagymama napok óta óriási készülődésben volt. Az egész család Szárszón töltötte napjait, akár fürdeni is lehetett volna, annyira meleg napok jártak. A szertartások rendje is, időpontja is különbözött a maiakétól, reggelente masíroztunk el a faluvégi templomba. Nagypénteken főzték a kötelező húsvéti sonkát, ami meglehetősen komoly megpróbáltatásokal járt, hiszen még a következő nap délig is csak csodájára járhattunk, megízlelni nem volt szabad. Keménytojások készültek a sonkalében, sütemények illata úszott a házban. Nagymama a hatalmas kemence mellett ügyködött, mindenkit elűzött maga mellől. Nagyszombat délre vártuk a nagybátyámat. A vonatok akkoriban pontosan jártak, negyed tizenkettőre be is szuszogott a személy, kosaras nénikék és ünneplőbe öltözött látogatók kászálódtak le róla, majd szálegyenesen és méltósággal a nagybátyám is leereszkedett a lépcsőn. Fia láttán a nagymama érces hangon kiáltozni kezdett: Ne indítsa, van még leszálló! A kalauz zavartan szemlélődött, a forgalmista hóna alá vágta a tárcsát, a mozdonyvezető meszszire kihajolva figyelte, nem történt-e valami baj. Nagybátyám eközben peckesen közeledett, óvatosan kerülgetve a sárga kavicsokból a szél által kialakított buckákat. Nem törtek be otthon? - kiáltotta a nagymama rémülten. Mindig félt a tolvajoktól, bár azok aligha az ő tanítónői lakását célozták meg. Nagybátyám nem válaszolt, arcára volt írva, hogy a kérdést badarságnak tekinti. Elhoztad a nyuszi ajándékait? - süvítette a nagymama. A kérdés szöget ütött a fejembe. Én úgy tudtam, hogy a nyuszi hozza és nem viszi az ajándékokat. S azt is sejtettem, hogy nagyon okos, hiszen napfényes időben a bokrok alá rejti ajándékait, esőben viszont a szoba különböző berendezési tárgyait választja. Arról sosem hallottam, hogy a nyuszinak hálából ajándékot adunk. Nagybátyám megtorpant. Rendezett és eltökélt arcvonásain mintha valami zavar mutatkozott volna. Szegény nyuszi, gondoltam, ebben az évben nem kap ajándékot. Nagymama németre váltott, nicht vor dem Kind! - sivította, aztán izgatott kérdésekkel bombázta a nagybátyámat, aki német ügyben ugyancsak Kind maradt, s időnként megpróbált egy-egy magyar kifejezést közbeszúrni. Sajátos párbeszéd volt. Az indulatos német mondatokat ilyen széljegyzetek kísérték: no de, anyuskám!, ám a nagymamát nehéz volt megállítani, ha egyszer belekezdett. Ünneplő menetben vonultunk az állomásra, gyászmenetként tértünk haza. Csak apámon mutatkozott derű, s néha azt mondta összetört nagybátyám vigasztalásául: több is veszett Mohácsnál! Ha bátrabb vagyok, talán megkérdezem, mi veszett Mohácsnál, de nagybátyám arca arról árulkodott, hogy nagyok lehettek a veszteségek. Délutánra nagymama öszszetrombitálta a felnőtteket, engem pedig a kertbe űzött, hogy játsszam Gyöngyössel, a kutyával. Meglepő parancs volt: ha a kutya csak közeledett is, nagymama sikoltozott. A vacsora is halotti torra emlékeztetett. Nagymama jeges csókot lehelt a homlokunkra, nagybátyámnak egy lesújtó pillantás jutott. Majd megnézzük a kertben, mit hoz a nyuszi - mondta nagymama -, majd reggel! Izgalmas éjszaka volt. A rigók már hajnalban rákezdték: Itt a fiú! Itt a fiú! Kilenckor kezdődött a mise, hétkor már az udvaron kutogattam. De a bokrok alja üres volt. Pedig ide rakta a tojásokat! - sziszegte a nagymama. Gyöngyös farkát csóválva közeledett. A szája széléről igyekezett lenyalni valami sárga színű morzsalékot. Nagymama egy nagyot sikított, és berontott a házba. Látod - mondta apám -, Gyöngyös tojást kapott a nyuszitól. És én? - nagyon el voltam keseredve. Apám fejemre tette meleg kezét. Neked?... Nézd csak azt a szép csigát... Azt hozta neked. A csiga fölé hajoltunk. Lassan araszolt előre a kerítés felé. Köszönt, és most haza indul. Várják a kiscsigák. Hát azt is kaptam? Azt is. Na, gyere, öltözz föl szépen. Fölmentünk a lépcsőn. Csönd volt odabent, csak a sonka szaga úszott a levegőben. Rónay László |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|