|
Kilépni szomorúságunk börtönéből
Amikor Jézus bejelentette tanítványainak közeli szenvedését, arról is biztosította őket, hogy szomorúságuk majd rövidesen örömre változik. Megígérte nekik, hogy miután elveszítették őt, csak kis ideig lesz távol tőlük, és majd abban az örömben lesz részük, hogy újra láthatják egymást. Viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki (Jn 16,22). Beléjük akart vésni egy alapvető igazságot: a fájdalom nem az út vége, hanem az út része - amely az örömhöz vezet. A szenvedés és a halál a Kálvárián nem elsősorban az Üdvözítő életének utolsó, tragikus eseménye, hanem inább kapu, amely megnyitotta az utat a feltámadáshoz. A próbatétel jelentősége akkor mutatkozik meg igazán, amikor dicsőségben végződik. A dicsőség a feltámadásban mutatkozott meg. A Mester szándéka szerint a tanítványoknak tudniuk kellett volna - és ennek a bizonyosságnak be kellett volna töltenie őket örömmel már az elítélés és a keresztre feszítés idején -, hogy végül minden jóra fordul, és hogy legyőzi a halált. Olvashatjuk az evangéliumokban, hogy a tanítványoknak mennyire nehéz volt hinniük ebben. Annyira nyomasztotta őket a kereszthalál ténye, annyira fogva tartotta őket a fájdalmuk, hogy nem voltak elég nyitottak arra, hogy befogadják a feltámadás örömét. Nem tudták sem megérteni, sem felfogni azt, amit Jézus a harmadnapon történt feltámadásról előre megmondott nekik, ezért a Mesterük halála utáni harmadik napon nem vártak semmit. Sőt, amikor az asszonyok üresen találták a sírt, híradásukat egyáltalán nem vették komolyan, lehetetlennek tartották, hogy a halálból visszatérjen az életbe. Jézus személyes megjelenésére volt szükség ahhoz, hogy ki tudjanak lépni szomorúságuk börtönéből. De az evangéliumok arról is beszámolnak, hogy még a feltámadás utáni megjelenései folyamán is a feltámadott Krisztusnak meg kellett győznie a tanítványokat azzal, hogy megmutatta sebeit, mert némelyek még mindig kételkedtek. Még mindig bizonytalankodtak elfogadni a saját szemükkel megtapasztalt, nyilvánvaló tényt. Nem akartak hini annak, amit láttak. Az a felismerés, hogy valóban feltámadt az Úr (Lk 24,34), csak az élő Krisztussal való találkozás tagadhatatlan megtapasztalása után jelentkezett. Amikor azonban a tanítványok már hinni tudtak a feltámadás isteni csodájának, megnyitották a szívüket az örömnek. Az a jövendölés, hogy örülni fog a szívetek, beteljesedett. A hit nyitja meg a kaput annak a végleges örömnek, amelyet a feltámadt Krisztus áraszt ki az egész világra, és ezt az örömöt senki sem veheti el tőlünk (vö. Jn 16,22). A próbatétel, a szenvedés átmeneti, véges, de az öröm megmarad. Ez a kontraszt válik nyilvánvalóvá az utolsó vacsorán, a szülés fájdalmainak képével, amelyet az új élet születése iránti öröm követ. Az öröm olyan elsöprő, hogy az asszony nem gondol többé a gyötrelmeire (Jn 16,21). A Jézus feltámadása feletti öröm betölti a keresztények életét, és emiatt nevezhetjük Krisztus vallását az öröm vallásának. Természetesen a kereszt vallása is, de mindenekelőtt az örömé, mert a Krisztus által szerzett üdvösség legfőbb ereje maga a feltámadás. Szenvedéséhez kapcsol bennünket, hogy egyesítsen minket feltámadásának dicsőségében. Ezért a legnagyobb liturgikus ünnepünk nem a nagypéntek, a kereszt napja, hanem a húsvét, a feltámadás napja. Az öröm a keresztény élet lényegi velejárója, a feltámadásra rendelt emberi sors boldog kimenetét mutatja, és Krisztus tanúi szükségszerűen feltámadásának a tanúi, amely az örök örömet hirdeti. Ternyák Csaba |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
