A megöntözés - akárcsak a néphagyomány szakrális szokásai általában - pogány és keresztény elemeket, mondanivalót egyaránt tartalmaz - mégpedig a kettőt szétválaszthatatlanul. A nép lelkében, képzeletében, s kivált gyakorlatában nem különült el egy-egy szokás kapcsán, hogy amit tesz, az mennyiben archaikus és mennyiben keresztény gyökerű. Például a locsolás természetesen kapcsolatban áll az emberiséggel csaknem egyidős termékenységkultusszal, ugyanakkor a vízzel való meghintés utal a keresztség jelére és tartalmára. - Mindenesetre húsvéthétfő - ellentétben az előző napok szokáscselekvéseivel - inkább a világias, s nem a liturgikus jellegű ünneplésnek adott helyt.

Ennek volt része valaha az úgynevezett emmausjárás, amelyről magyar emlékeink nemigen maradtak fenn a középkorból, viszont még századunkban is szokásban volt a hazai németek körében. Számos formája és eleme volt ennek az ünneplésnek, közülük való a következő is, amely Baranya, Tolna, Veszprém németei körében volt hagyomány. Ennek alapján lehet képünk arról, hogy milyen lehetett ez az Európa számos helyén ismert ünnep. Húsvéthétfőn, a nagymise után vagy délután a falu apraja-nagyja - felpakolva szentelt ételekkel és egyéb finomságokkal - kivonult a faluszéli borospincékhez, ahol reggelig mulatoztak. A fiatalok a szabadban, az idősebbek a borospincékben tanyáztak le. Ilyenkor mindenki szívesen látta az akár idegen vendéget is. Akinek nem volt pincéje, az a szomszédhoz ment. Az esti lakoma után körültáncolták a pincét, és hajnalig folyt a táncmulatság.

Emmausba mennek - Budakeszin hívták így a helybéli németek a húsvéthétfői kölcsönös látogatást. Leányváron, napkelte előtt a szabadban szentolvasót imádkozva indultak látogatóba a jámborabbak.

Dunántúlról ismeretes a vesszőzés nevű húsvéthétfői szokás, amely azonos értékű a locsolással. Fejér megyében sibának nevezték azt a vesszőből font korbácsot, amellyel a legények megcsapkodták a leányokat, miközben azt mondták:

Keléses ne légy,
Bolhásos ne légy,
Esztendőre még frissebb légy!

Van, aki talán meglepődik, de a lányok erre szalagot kötöttek a sibára, s még meg is kínálták borral a legényeket. A Felvidéken valósult meg a nemek közti egyenlőség: a suprikálás során a leányok korbácsolták meg a legényeket...

Ritkán esik szó róla, de a húsvéthétfői locsolkodásért nem lelkesedő lányok bizonyosan örömmel elevenítenék föl azt a hajdan sok helyütt létezett szokást, miszerint húsvét keddjén a lányok, asszonyok locsolták meg viszonzásképp a férfiakat. Rábaközben jegyezték fel az ehhez kapcsolódó mondókát:

Kanyarodik már a nap,
Keljenek föl az urak,
Krisztus fölkelt sírjából,
A halál hatalmából.
Megmosta lelkünket,
Megváltott bennünket.

Ezt követi a locsolás, majd a vers befejezése:

Illat száll el sírjából,
Derága koporsójából.

A néphagyományok nagy része ma már nem eleven. A falusi, paraszti közösség, amely az évszázadok során szülte, alakította e szokásokat, már felbomlott. Napjainkban sok helyütt új, lazább szövetű közösségek jönnek létre, majd megszűnnek, s működésük során megalkotják sokszor rövid életű szokásaikat is. Érdemes volna e mai közösségeknek is abból a mély kútból meríteniük - akár csak ötleteket ünnepeikhez -, amely az előttünk járt nemzedéek jelekben, képekben gazdag hagyományait őrzi.

–só–