|
|
A feltámadás életformája
Ha egy sajátos szempontból rátekintünk Jézus földi életútjára, a következőt vehetjük észre: a Megváltó két hangsúlyos vonatkozásban mintegy tudatosan bontakoztatta ki életét. Egyfelől az Atyával való folyamatos kapsolat fundamentumára építette azt. Ezért kereste rendszeresen a magány, az elvonultság alkalmait, s ezért olvashatunk többször az evangéliumban ilyen összefoglaló mondatot róla: az egész éjszakát Isten imádásában töltötte (Lk 6,12). Nyilván ilyen alkalmakkor ápolta a Mennyei Atyával a bensőséges kapcsolatot, azt a párbeszédet, amelynek gyümölcse a folytonos, állandó engedelmesség, és a bizalomteljes ráhagyatkozás volt. Másfelől pedig életét az emberekhez való odafordulás jellemezte, sokszor olyan hősies önfeláldozással, hogy olykor még evésre sem maradt ideje (Mk 3,20).
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy Jézus az Atya iránt és az emberek iránt a folyamatos rendelkezésre állásban töltötte földi életét. Hogyan tudta ezt megvalósítani? Úgy, hogy sokszorosan lemondott önmagáról, a saját akaratáról. Meghalt egoizmusának akkor is, amikor Isten felé fordult, s meghalt önakaratának akkor is, amikor az emberek felé fordult. Mert létét a kapcsolat irányította. A magányból ugyanis csak így lehet kitörni: a meghalás hozza létre azt a csodát, hogy az emberi élet kiegészül valaki által: vagy a Teremtő által, vagy a bűnös, de az istenképmás méltóságát bíró ember által. Így tud az emberi élet megsokszorozódni, s csakis így: ha önmagát feladja, akkor válik alkalmassá a kiegészülésre, a szeretetre.
Jézus földi élete, egész programja beteljesedett a kereszten. Itt aztán valóban teljesen elfordult önmagától, rábízva magát Istenre: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet (Lk 23,46), s így nyílt meg (nincsen jobb szó rá) totálian Istennek. S a kereszten teljesen odafordult az emberekhez, mégpedig a bűnös emberekhez: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Lk 23,34). Azaz végérvényesen kapcsolatra lépett minden bűnössel. Amit tanított és amit gyakorolt, azt mintegy kimerevített igazságként a kereszt véres valóságában örökre elénk állította: a meghalás hozza létre a kapcsolatot. A szeretetet. A léttöbbletet, a boldogságot. A búzamag-sors az emberi élet alaptörvénye.
A keresztény hagyomány az imádságot, a böjtöt, az alázat és az önfeláldozás gyakorlatait, azaz a vezekléseket a mortificatio, tehát a meghalás néven taglalja. Igen, olyan meghalásról van szó, amely létrehozza a kiegészülést, a párbeszédet, a szeretetet. A meghalásból származik a létben és szeretetben való gyarapodás. Ha e látószögben el tudjuk helyezni magunkat Jézus koordinátarendszerében, akkor valóban belehatolunk a húsvéti misztériumba, s lényeglátóan fedezzük föl önmagunk küldetését, s annak méltóságát Krisztus halálában és feltámadásában. Így lesz valódi újjászületés húsvét ünneplése is: a halált legyőző, feltámadt Krisztusan azt a valakit köszönthetjük, aki megdicsőült testével mindig és mindenütt totálisan nyitott az élő, személyes kapcsolattartásra. Ilyen húsvéti titok-ünnepléssel emelődünk bele a misztériumba, hiszen ő értünk, bűösökért halt meg (Róm 5,8), és értünk elsőszülöttként támadt fel a halottak közül (Kol 1,18). Megdicsőült emberségével a korlátozás nélküli és feltétlen Isten- és emberkapcsolatra vált alkalmassá. Minden esztendőben azért ajánltatik fel nekünk húsvét ünnepe, hogy vele, mint valóságosan élő személlyel újra felvegyük a kapcsolatot. Ha önzésünknek, önfejűségünknek meghalva élő viszonyra lépünk vele, s általa találjuk meg a szeretetkapcsolat formáit Istennel és embertársainkkal. Csak így tudunk megszabadulni az éntől, az önmegváltás illúzióitól. Csak így jutunk abszolút megbízható értékrendhez. Csak a kapcsolat, a meghalás, vagyis az énből kilépés, csak a szeretet menthet meg minket. Csak Jézus Krisztus, a Megváltó üdvözíthet minket. De egyedül csak így: ha alázattal, hűséggel és igaz reménységgel belehelyezzük magunkat a feltámadás életformájába.
Tarjányi Zoltán
|
