Az év madara

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület minden évben megválasztja az év madarát, egy állományában veszélyeztetett fajt, melynek védelméért legalább abban az évben többet kellene tennünk. A választás idén a mezei verébre esett. Ez a csinos kis madár hazánkban, hála Istennek, még gyakori ugyan, de Európa nyugati felén katasztrofálisan megfogyott, és ezt megelőzendő, nálunk is a védett fajok közé került. Elsősorban téli etetéssel és a kertekben költésre alkalmas fészekodúk kihelyezésével segíthetünk. Egyébként is megérdemli, hiszen főként gyommagvakkal él, fiókáit pedig kizárólag hernyókkal, férgekkel, pókokkal táplálja. Öreg fasorokban, a folyóárterek botoló füzeseiben, parkokban, a legelők hagyásfáinak üregeiben költ, de falvakban, városszéleken is megtelepszik. A párok évente kétszer raknak tojásokat, egyszerre öt-hét fiókát nevelnek. Ősztől kis csapatokba verődnek. Könnyű felismerni. A mezei veréb valamivel kisebb, mint a házi veréb, fejtetője és tarkója csokoládébarna, fehér pofája közepén fekete folt látszik, de fekete a torokfoltja is. Hím és tojó hasonlóan színezett.

Mezei verebekkel a főváros szívében is gyakran találkozom. Egy kis csoport például telente a Kálvin téren, a villamosmegálló mentén lévő sövényben tanyázik. A várakozó emberek egy pillantást sem vetnek rájuk, talán észre sem veszik őket, pedig naphosszat ott csiripelnek. Felborzolt tollakkal üldögélnek, ha pedig megéheztek, az elszórt morzsákat csipegetik össze. Néha apró magokat viszek nekik, beszórom a bokrok alá, ők pedig mindent összeszednek az utolsó szemecskéig. Novemberben a bokorsor nagy részét kivágták, valószínűleg a 4-es metró tervezett munkái miatt. Kár volt a nagy sietség, mert a kezdést elhalasztották, és szegény verebeknek azóta jóval kevesebb bokorral kell beérniük. Szerencsére nem vették szívükre a dolgot, ott vannak, és a maradék bokrokon ugyanúgy csiripelnek, mint azelőtt. A tavaszt idéző napokon a legfelső ágakon sütkéreztek, néha még a szemüket is behunyták közben. De gyorsan ki is nyitották újra. Örökké résen kell lenniük, mert télen a karvaly a Kálvin téren is felbukkanhat. Néhány éve a szemem láttára kapott el egy verebet a Szabadság híd pesti hídfőjénél, ami pedig nincs nagyon messze a Kálvin téri villamosmegállótól.

Egy másik, nagyobb, legalább negyven madárból álló csapat a Boráros téri HÉV- végállomás és a Nemzeti Színház között vezető két sétány közti bokorsorban tanyázik. A gyepen keresgélnek, ha pedig jön valaki, különösen, ha kutyát sétáltat, gyorsan a sűrűbe menekülnek. Onnan kukucskálnak ki, és alig szaladt odább a kutya, máris újra kirajzanak, ellepik a gyepet, mintha mi sem történt volna. Tavasszal a csapatok feloszlanak, a madarak párokra szakadoznak, és a költőhelyeket keresik fel. Látok párokat a Népligetben, a Margit-szigeten és másutt, de azt, hogy az "én verebeim" is köztük vannak-e, azt sajnos nem tudom. Azt viszont igen, hogy a költés befejezése után újra találkozunk. A Kálvin téren, a Duna-parton, de máshol is.

Többször figyeltem a fiókáikat etető párokat. Szorgalmasan keresgéltek a gyümölcsfák ágain, a bokrokon, néha még repülő rovarokat is fogtak. A Badacsony-hegyen annak a mandulafának a közelében ültem, amelynek ágán a fészekodú lógott. A két madár felváltva érkezett, zöld és barna hernyókat hoztak, és amikor bebújtak a nyíláson nyomban felhangzott az örökké éhes fiókák izgatott lármája. Visszafelé az ürüléket vitték el, aztán újra eleséget hoztak. Hajnaltól egészen alkonyatig.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu