Őszben, szélsodrásban

Szuromi Pál új kötete Dér Istvánról

Kezében Szuromi Pál műelemzéseivel az olvasót különös érzés keríti hatalmába. Mintha a színek és formák csupán azért vetültek volna vászonra vagy táblaképre, hogy szavakká alakuljanak a szemlélő tollán. Vagy a fiatalkori képzőművész lopakszik elő a műítészből? Talán azért tette le az ecsetet, hogy önnön ezernyi énjével szembesüljön festői alteregóinak képeiben? S ha így van: miért épp Dér István, a halott barát érdemelte ki a régóta dédelgetett monográfiát?

Nádas (1977)

- Dér István szikár nyárfái, eget kémlelő lovai valóban ott szerepeltek a fiatalkori példák között, amelyek meghatározták orientálódásomat. Feszes, erőteljes, úgyszólván: "kohános" fogalmazásmódjuk révén. Ideje volt, hogy leírjam mindazt, amit fontosnak értékelek Dér Pista műveiben. Ma, amikor bárki, akinek pénze van, kiadhat magáról albumokat, kötelességemnek tartottam felmutatni a legjobb szegedi festő portréját - úgy is, mint akit a legjobb barátomnak tartottam.

Tudom, hogy Szuromi Pál számára az ősz rejti a legtöbb izgalmat. Ebben is egy volt a két barát lelke, vagy szubjektív válogatást kapunk az életműből e szép kötetcím kedvéért: Őszi szélsodrásban?

- Az ősz is és a szélsodrás is jelentőségteljes fogalom. Az ősz: esztétikai csúcsteljesítmény, a természet legszintetikusabb kifejezési formája - zöldjei és aranyló sárgái mellett kifejezi a halált is; azt, hogy az ember élete véges. Gyönyörűséggel vegyes mulandósága a festőt és persze a könyv szerzőjét egyaránt megragadta. Dér István ritka tartást mutatott föl pályája során. Egy csanádpalotai fiú, aki a szegedi belvárosban, a csillogó kirakatok közt a tágas pusztát festette, lovakat festett - az én szememben a hűség példája ő. Művészete addig volt igazán maradandó, ameddig gyerekkori emlékeit fogalmazhatta képekké. Csak arról szólt, amiben hitt, amit igazán átélt. Idegen volt tőle a városi ember hajlékonysága. Ezáltal vált a gyökerek festőjévé, festészete pedig afféle figyelmeztetéssé a nagyvárosi lét térhódításának idejében.

El sem lehet gondolni, hogyan élte volna meg a kegyetlen acélkort, a szilikon-kozmosz ridegségét...

- Meditáló ember volt, szíve csücskében a költészettel. Lágy, fényittas, fájdalmasan szép képei akkor születtek meg, amikor nemcsak a monumentalitásnak, de az embereknek is hátat fordított. Figyelmeztetés ez is: emberek, milyen picinyek vagyunk. Ő, aki úgy szerette a gyerekkori élményeket, a Galambját sirató fiú című képen megvallja: elvesztettem a tisztaságot. Hányan merték, hányan merik ezt megtenni, kimondani, megfogalmazni?

Példa ő arra, hogy a nagy művészben esztétikum és etikum végül mégiscsak egybeszövődik?

- Igen. Az élet nagy törvényeitől, a kört alkotó nőalakoktól, az időbeli végtelenség letéteményeseitől; az örökkévalóság káprázataitól a Szitakötőnászban vagy a Tiszavirágzásban eljut a perc, a tűnékenység Szabó Lőrincet idéző áhítatához.

Szegedi, hazai vagy egyetemes összefüggésekben törekszik a könyv elhelyezni Dér István művészetét?

- Az utolsó évtized az én szememben: csönd. Ismétlés. Nincs mit beszélni róla, még ha a legjobb barátom volt is. Hídteremtő voltát tartom a legfőbb erényének: a közösségi, paraszti lét monumentalitásától Barcsay és a szentendreiek progresszív formatartalmáig, a realista és a modern törekvések között. Ha pedig arra utalok: hídteremtő a népi és az urbánus orientáció között - láthatóvá válik, hogy országos jelentőségű művésszel van dolgunk.

Marton Árpád

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu