Filmszemle - együttérzéssel

Évekkel ezelőtt a magyar filmes közélet küzdelmeinek egyik fő színtere a filmek elkészítéséhez szükséges összegek előteremtéséért vívott harc volt. Aztán (kultúr)politikai megállapodások eredményeként sikerült a korábbinál jóval nagyobb pénzforrásokat teremteni. E folyamat másik örvendetes eleme a magántőke, illetve külföldi koprodukciós partnerek egyre hatékonyabb közreműködése az új filmek elkészítésében. A több pénz önmagában azonban nem jelent jobb minőséget: annyival nem lettek jobbak a magyar filmek, amennyivel több pénz áll a filmes álmok beváltásának rendelkezésére. Jegyezzük meg: azért kerül elő sokszor a pénz témája a filmkészítéssel kapcsolatban, mert az valóban drága mulatság - olyan küszködés, amelynek során többtucatnyi ember sokszor többéves munkája azért épül eggyé, hogy a rendező (és egyre inkább a producer) által megálmodott, kigondolt világot, élményt egy egésszé - műalkotássá alakítsák. Egy normál költségvetésű magyar film több mint százhúszmillió forintért készül el. Ha évente tizenöt-húsz nagyjátékfilmmel számolunk, érthető, miért figyelik sokan érdeklődve (ebben az értelemben is) az éves termés körüli híreket, eseményeket, miért tekintjük bennünket is megszólító ünnepnek, ha az adófizetők és a magántőke pénzéből elkészített alkotások éves seregszemléjén le is vetítik, meg is mutatják az elmúlt esztendő képes történetté alakított filmes munkálkodásait. Örömteli érzékelni a hívást, amely a magyar filmkészítők legjobbjait évről évre egyre inkább a társadalmi és individuális együttérzés, konpassió terepei felé szólítja, és azt a figyelmet is, amellyel nem egy alkotó igyekszik válaszolni a hívásra. A filmesek is érzékelik, átélik, ami bennük-bennünk, velük-velünk, általuk-általunk történik, és igyekeznek filmes formákat találni mindennek rögzítéséhez, szóhoz (képhez) juttatásához. Az elmúlt, közel húszesztendőnyi vadkapitalizmus természetesen inkább az össznépi együttérzés leépülésének ideje volt, de ez az idő tette lehetővé azt is, hogy egyre több magyar film készüljön kis országunkban, s egyre világosabban rákérdezhessünk mindannak értelmére, ami itt történik. A pénz tehát rendelkezésre áll, és előttünk (most éppen) a filmekben is megformálható kérdés: mit tegyünk egymással, magunkkal, a pénzünkkel, ha a konpassió terepeire tévedünk, ha oda hív bennünket egy szó, egy arc, egy történet, ahová nem magunktól megyünk, hanem megszólít, kihív, felövez bennünket, és oda visz, ahová pedig nem akartunk menni. Ezért az izgalom minden filmszemlés film előtt: hová hív, hová szólít a vetített kép - erdélyi nyomortelepre, panellakások tévékben villódzó tereibe, belülről megrendült kolostorlakókhoz, az öregség hétköznapjaiba? A filmkészítő érzi a hívást, de még nem találta meg mindannak formáját, amivel hihetővé tudja tenni, hogy hallja a nem hallhatót, látja a nem láthatót. A magyar filmes érzi, hogy együttérzésre hívják, de még nemigen találta meg annak művészi formáját, hogyan is válaszolhat erre úgy, hogy végre ne az irónia mindent mindentől távol tartó (védő) páncélzatával vonuljon be a hétköznapi - ugyanakkor filmre venni méltó - érzések finomszövésű világába.

Az idei szemle tizenhét versenyfilmjéből kilenc kapott valamilyen díjat, aminek akár mély pedagógiai jelentősége is lehet. Ha egy alkotás díjat kap, az főként a készítők öröme, és minél több a díj, annál több filmes közösség kapott megerősítő visszajelzést törekvésének sikerültségéről. Persze a díj nélküli filmek is "ítélet alatt" állnak: a közönség majd a jegypénztárak előtt vagy pusztán a film nézése közbeni mélységes csöndekkel szavaz róluk és a díjazottakról is - és előfordulhat, hogy itt épp a díj nélküli fog érdeklődést, tetszést nyerni. Mit számít? A szerzői (művész) fődíjas film az Iszka utazása (rendező: Bollók Csaba), míg a műfaji (közönségfilm) kategória nyertese a Konyec (rendező: Rohonyi Gábor). Mindkét film együtt érez, nem ironizál, azaz nem tart távolságot, nem legyint arra, amibe beletévedt, aminek hívására válaszolt. Az első filmes díjat elnyert Boldog új élet (rendező: Bogdán Árpád), vagy a legjobb férfialakítást (Zsótér Sándor) jegyző Töredék című film (rendező: Maár Gyula) is attól figyelemre méltó, hogy szembe néz, és oda hallgat, ahonnan a finomszövésű emberi sírás hallatszik. Hallgatnak, odahallgatnak, ahogyan más-más hívásra, szóra, arcra, de "mozdul" a díjat nem nyert, Márairól készült film, az Emigráns (rendező: Dárday István-Szalai Györgyi), vagy a Mansfeld is (rendező: Szilágyi Andor). A magyar film már érez, adjunk neki időt és bizalmat, hogy méltó, konpassiós formát találjon érzései kifejezéséhez, ábrázolásához.

Lázár Kovács Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu