Lélekút a gyógyuláshoz...

Segítő szolgálat a Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórházban

Kiszolgáltatottságunk egyre csak növekszik, összeszűkül gyomrunk, ha kezünket munkahelyünk ajtajának kilincsére tesszük, nem értjük, hogy a másiknak mi baja velünk, keressük az okokat, s többnyire körülöttünk, időnként magunkban találunk is eleget, de végül úgy érezzük, nem érünk ki a rengetegből, mint a gyereknek elmondott meséinkben a szegény vándorlegény vagy a királyfi. A martalócok pedig csak jönnek, felemésztik erőinket, senki sem nyújtja felénk az "élet vizét", kezünk nem találja a mentőövet, erőnk elhagy, süllyedünk, süllyedünk, eszméletünk már nem a miénk, valakik, mások, ismeretlenek hajolnak fölénk, fürkészik pupillánkat, amíg pillantásunk egymásra nem talál.

Fehérség ölel át bennünket, lepedők, ágytakarók, falak, emberi ruházat fehérsége. "Most tél van és csend és hó és ..." - jutnak eszünkbe Vörösmarty sorai, ijedtünkben tágra nyitjuk szemünket, mert nem merjük folytatni. Nyugodjon meg, most már biztonságban van - halljuk valakinek hangját. A fehérség mosollyá változik, s lassan megérezzük, felismerjük, megértjük, hogy olyan helyen vagyunk, ahol valamiért figyelnek ránk, vigyázzák mozdulatainkat, kiejtett szavainkat... Mit keresünk mi egy kórházban, miért, hogyan kerültünk ide... - fut át rajtunk a gondolat.

Ismerős az állapot, s a történet is szinte mindennapi - mondja Hertelendi Härtlein Péter lelkipásztori kisegítő, aki másfél évvel ezelőtt megszervezte a Budapesti Katolikus Kórházlelkészség Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház lelkisegély-gondozó szolgálatát. Az eltelt időszak alatt hét, felsőfokú végzettségű önkéntes munkatársukkal mintegy hétezer beteget látogattak meg, a szentségekhez járulók száma pedig meghaladja a négyszáz főt. A betegek ismerik, várják a munkatársakat, igénylik segítségüket. Sajnos egyre többen csak a kórházi ágyon döbbennek rá, hogy valamit elrontottak életükben, nem figyeltek eléggé önmagukra, kevés gondot fordítottak egészségük megőrzésére. Kibúvót, igazolást lehet találni - de mentséget nem - hogy miért nem törődtek többet szervezetük karbantartásával. Tudjuk mindnyájan a receptet, de életünket egyedi készségeink, érzékenységünk, s tudatosságunk foka szerint éljük, s nem mindig vesszük észre, hogy mikor, milyen mértékben telepszik ránk az egyre személytelenebbé váló nagybetűs "Világ", ami a maga harsányságával könnyen elhiteti velünk, hogy övé az egyedüli valóság.

Amikor az ember a betegágyba kerül, sokszor úgy érzi, átcsapnak feje fölött a hullámok. Kétségbeesés, szorongás, félelem lesz úrrá rajta. A lelkigondozó jelenléte, figyelme feloldhatja ezeket a feszültségeket. A beteg "kiöntheti a lelkét", beszélhet azokról a problémákról, amelyek életében vagy annak egy szakaszában foglalkoztatták, de ez idáig valamilyen okból visszafojtotta azokat, mert talán senkit sem talált, aki csak őrá figyelt volna...

Tudjuk, hogy a testi betegségek nyolcvan százaléka lelki eredetű, tehát figyelni kell azokra a lelki hangokra, amelyek befolyásolhatják a test megbetegedését. A lelkigondozó előtt megnyílik a beteg, s a tehertől megszabadulva újabb energiák szolgálhatják gyógyulását.

A munkatársak felekezettől, világnézettől függetlenül mindenkinek felajánlják szolgálatukat, s ha a beteg is akarja a gyógyulást, akkor az orvosok, az ápolónők segítségével, együttesen könnyebben enyhülhetnek a panaszok. Gyógyulásunk örömében pedig osztozhatnak családtagjaink, barátaink is.

Nagy jelentőséget tulajdonítanak a lelkigondozók az úgynevezett néma pasztorációnak is. Könnyen hozzáférhető minden beteg számára a Szentírás, az Új Ember hetilap, valamint a Jó szó című kéthavi folyóirat példányai, s gyakran előfordul, hogy a betegek egymás figyelmét is felhívják a nekik tetsző írásokra, sőt fel is olvassák azokat.

A másikra figyelni, a másikra tekinteni, érdeklődni, meghallgatni, kérdezni s válaszolni - mondhatnánk hétköznapi gesztusok. De ha jól belegondolunk, rádöbbenünk, hogy időnként mi is adósok maradunk környezetünknek egy-egy biztató szóval, mosollyal, mert ha jobban figyelnénk, talán egy idő után visszakapnánk ezt a figyelmet.

Az elcsöndesülés bölcsessége az imádságban mindig visszavezet arra az útra, amit járnunk kellene, hogy viselni tudjuk terheinket, megoszthassuk örömeinket, s megőrizzük méltóságunkat.

Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu