Látható és láthatatlan magyar emlékhelyek Litvániában

Bekes Gáspár és Lékai László vilniusi emlékezete

Vilnius utcáit járva a már korábban megírt magyar vonatkozások mellett (Szent László tisztelete, Szent Kázmér történelmi kapcsolatai, a Báthory István alapította egyetem, az 1956-os magyar forradalom melletti szimpátiatüntetés helyszíne, stb.) még két jelentős emlékhelyet kell megemlítenünk. Ha jelképesen szeretném megfogalmazni: az egyik látható, a másik nem.

Szent Teréz-templom

Ami jól látható, az a várnegyed mellett, a város egyik jelképének számító Három-kereszt-hegy szomszédságában, a Vilnia folyó oldalában található Bekes-hegy, vagy ahogyan a helyiek mind a mai napig nevezik, a Bekešo kalnas, amely egy honfitársunk nevét viseli.

Bekes-hegy

Bekes Gáspár (egyes források szerint Békés Gáspár, 1520-1579) valószínűleg Békés vármegyében született. Már fiatalon János Zsigmond erdélyi fejedelem legbefolyásosabb tanácsadója (ő kötötte meg 1570-ben Miksa német-római császárral a speyeri békeszerződést), és Erdély egyik legvagyonosabb főura volt. A fejedelem halála után a bécsi udvar fejedelemaspiránsa lett, de Báthory Istvánnal szemben alul maradt. Császári támogatással harcba szállt az új erdélyi fejedelemmel, de csatát vesztett és jogfosztottan menekülnie kellett. 1577-ben kibékültek Báthoryval, majd jó barátok lettek. Az akkor már lengyel király Bekest megtette a lengyel csapatok parancsnokává (e csapatok sorában számos erdélyi katona is szolgált). Ő volt az úgynevezett livóniai háború első szakaszának (1579, Polock eleste) egyik főszereplője. A háború célja: az orosz Rettegett Iván cár és csapatainak kiűzése a Baltikum területéről, illetve a térség visszakapcsolása a nyugati kereszténységhez. Etimológiai érdekesség, hogy az általa gyakran viselt ködmön idegen nyelvű elnevezését, a bekecs szót az ő nevéből eredeztetik.

Hajnal Kapu

Bekes Gáspár 1579-ben, Grodnónál halt meg. Báthory Vilniusban, a ma Bekes-hegynek nevezett kis kiemelkedésen temettette el. Azért választották a városfalon kívüli helyszínt, mert Bekes unitárius vallású (nem Szentháromság-hívő), életében az erdélyi unitárius hit egyik legnagyobb támogatója volt. A pápai nuncius, a jezsuita Giovanni Andreas Caligari 1579. november 25-én Varsóban kelt levele szerint, Bekes halála előtt antitrinitárius hitét visszavonta, katolizált, és gyermekeit a vilniusi jezsuiták nevelésére bízta. Emlékére a király és fejedelem nyolcszög alaprajzú épületet emeltetett a hegy magaslati pontján. A hegyoldalt a Vilnia időközben alámosta, és az épület 1843-ban egy földcsuszamlást követően megsemmisült, de az elnevezés a mai napig őrzi a magyar parancsnok emlékét.

Egy történelmi félreértés is kapcsolódik Bekes Gáspárhoz: a szovjet történelemírás őt tartotta a Baltikum első meggyőződéses istentagadójának, és ezáltal a kommunizmus előfutárának. A félreértés a meghamísított sírfeliratából és Bekes unitárius hitéből adódott, amely szerint nem fogadta el a Szentháromság dogmáját. Ez a tény azonban nem jelent egyet az ateizmussal.

Az Óvárosban továbbsétálva érkezünk el annak legmagasabb pontjához, a Szent Teréz-templomhoz és a mellette álló Hajnal Kapuhoz. Itt egy "láthatatlan" emlékhelyre érkezünk. Már csak az idősödő korosztály és levéltári anyagok emlékeznek a Lékai László bíboros által vezetett magyar főpapi küldöttség látogatására. A vizitáció történelmi esemény volt, mivel ő volt az első bíboros, aki az 1917-es forradalom után hivatalos látogatás keretében a Szovjetunió területére léphetett. Az 1979. október 6. és 16. között lezajlott látogatás hangsúlyozottan ökumenikus jellegű volt, mivel Pimen ortodox pátriárka meghívására történt. A kilenctagú küldöttségben ott volt Cserháti József pécsi és Pataky Kornél győri püspökök mellett Koncz Lajos, az egri szeminárium rektora is. Az ő visszaemlékezései és telefonon történt beszélgetések nyomán állítható, hogy a látogatás az akkor már közel egy éve pápa II. János Pál személyes kérésére történt. A Vatikán (azóta sokszor bírált) "keleti politikájának" egyik kísérlete volt ez, mely Isten kegyelméből sikeres lett.

A látogatásnak azonban nem csupán az ökumenia ápolása volt a célja, hanem kaput nyitni a katolikus szovjet Litvánia felé. Litvánia akkori lakosságának kilencven százaléka római katolikus vallású volt. A litván területeken zajlott a II. világháborút követő legkeményebb egyházüldözés: még a hetvenes évek elején is csak három egyházmegyés püspök volt szolgálatban, akik közül ketten vidéken házi őrizetben "működtek", számos pap és hívő szibériai munkatáborokban sínylődött, az egyház többnyire "föld alatt", családi házak összejövetelein volt jelen. Ezt azért fontos tudni, hogy érthető legyen számunkra, hogy mit is jelentett valójában a helyi, meggyötört hitvalló litván egyház számára az egyházi, püspökökből álló delegáció látogatása.

A küldöttség 1979. október 11. és 13. között tartózkodott litván területen, meglátogatva Vilniust, Panevezist és a kaunasi papnevelő intézetet. A látogatás csúcspontja a vilniusi (akkor székesegyházként szolgáló) Szent Teréz-templomban tartott ünnepi mise volt, amelyre a még élő szemtanúk csodaként tekintettek. A hatóságok, látva a hatalmas tömeget, a hivatalos eseményt engedélyezték, illetve nem avatkoztak közbe. Így a szentmise igazi ünnepé vált mind a templomban, mind pedig az utcán. Ezt megelőzően szovjet Litvániában indok nélkül a templom ajtajából is elvihették a betérőt, és könnyen Szibériában találhatta magát. Az eseményről leghitelesebben Koncz Lajos atya emlékezik: "Az előbbihez hasonlóan legalább ennyire volt megrendítő, de immár pozitív értelemben, a vilniusi székesegyházban bemutatott koncelebrációs szentmise, síró, zokogó tömegek jelenlétében, díszes népi, nemzeti viseletbe öltözött férfiak, nők, fiatalok gyűrűjében. A bíborost és delegációnkat virágcsokrok özöne fogadta. ťMi még nem láttunk soha római bíborost, püspököt is alig...Ť És amikor a bíboros atya a megrendültségtől indíttatva és példája nyomán mi is elkezdtük kiosztani, visszaadni a tömegnek a virágokat búcsúzóul, csókolták a rózsa- és szegfűszálakat, elvitték emlékbe - a nekik és nekünk is felejthetetlenül szép napokról. A bevonuláskor és a templomban még nem sejtettük, mekkora tömeg gyűlt össze erre a szentmisére. De a mise végén felmentünk egy emeleti részre, a kegytemplom erkélyére (Hajnal Kapu - a szerző). Ott őrzik Litvánia legszentebb kincsét, az ezüst domborművű vilniusi Madonnát. Az ő Madonnájuk is koronás és sugárkoszorúba öltöztetett, a Gyermek nélkül; magányos Szent Szűz. Így talán jobban magukénak és vigyázójuknak érezték őt - történelmük súlyos megpróbáltatásai közt - a hozzánk hasonlóan Európában rokontalanul élő litvánok." (Új Hevesi Napló, IX. évfolyam, 12. szám)

A helyszínen ma semmi sem látható. Az azóta szabad és független litván katolikus egyház "hivatalosan" nem is emlékszik az eseményre, de az egykori résztvevők lelkében piros betűvel szerepel a látogatás emléke. Mi, magyarok, jó ha emlékezünk, hogy Isten kegyelme révén, egy magyar bíboros szabadságot és reményt vihetett a litván keresztény közösségnek.

Kuzmányi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu