"Közszereplők"-e az egyházi vezetők?

Veres András püspök fellebbez

A Fővárosi Bíróság február 8-ai ítélete - egy újságíró által kezdeményezett perben - közszereplőnek minősített néhány egyházi vezetőt: köztük Seregély István egri érseket, Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi és Veres András szombathelyi püspököt. A szombathelyi főpásztor fellebbez. Amennyiben a másodfokú ítélet is hasonló lesz, akkor a közszereplőnek minősített egyházi vezetőkkel kapcsolatos dossziékat is kiadhatja érdeklődőknek az Állambiztonsági Hivatal Történeti Levéltára.

Mi ennek az ügynek az igazi jelentősége? - erről kérdeztük Veres András püspököt.

- Fellebbezésem indoka az, hogy roppant káros lenne, ha egyházi vezetők közszereplővé nyilváníttatnának. Az Alkotmány ugyanis egyértelműen kimondja az állam és az egyház szétválasztását. A vonatkozó törvény azt is megfogalmazza, ki számít közszereplőnek. Mi nem látunk el állami funkciókat, az egyház előírásai meg is tiltják számunkra a politikai életben való aktív részvételt, ezért a Parlamentben vagy a politikusok között nincs egyetlen katolikus pap sem. Az ítélet indoklásában szerepel, hogy a püspöki konferencia körlevelei alkalmasak lehetnek az állampolgárok politikai véleményének befolyásolására. Erről azt tudom mondani: bárkinek a megnyilatkozása alkalmas lehet erre. Napjainkban százak-ezrek mennek az utcára, hogy tiltakozzanak iskolák, kórházak bezárása ellen: ez is alakítja az emberek politikai véleményét. Akkor ők mindnyájan közszereplők volnának? További problémám: a püspökkari körleveleket nem a testület elnöke, elnökhelyettese és titkára adja ki, hanem a testület. Akkor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia minden tagja közszereplő volna?

Sajnálatosnak tartom, hogy némely politikusok, bizonyos sajtóorgánumok most az sugalmazzák, hogy azért tiltakozunk a közszereplővé nyilváníttatás ellen, mert rejtegetnivalónk van saját múltunkkal kapcsolatban.

Ha nincs semmi rejtegetnivaló, akkor mi szól az ellen, hogy az érdeklődők betekinthessenek ezekbe a dossziékba?

- Elvi kérdésnek tartom, hogy ha van egy törvény - hogy a közszereplők dossziéiba bárki betekinthet, magánszemélyekébe viszont nem -, annak hatályát most egy bírói ítélettel egyszerűen kiterjeszszék azokra is, akikre eredetileg nem vonatkozik. Meg kell védenünk az egyház függetlenségét, hogy a politika ne szólhasson bele az életébe. Mert ha az egyházat is úgy tekintik - s erre eddig is történtek próbálkozások -, mint egy civil szervezetet, akkor előbb-utóbb az állam jogot fog formálni magának, hogy beleszóljon a papok áthelyezésébe, a püspökök kinevezésébe, és az egyház belső életébe.

Ismétlem: ez elvi kérdés. Nem személyes indíttatásból fellebbezek. Bár sohasem voltam kapcsolatban a politikai rendőrséggel, én 2002-ben már átvilágíttattam magam: az eredmény negatív. Célom ezzel csak az volt, hogy lássam, milyen adatokat gyűjtöttek rólam.

Ennek ellenére nem gondolja, püspök úr, hogy erősítené az egyház hitelességét, fokozhatná iránta a társadalom bizalmát, ha - az előbb kifejtett elvi álláspontot fenntartva - az egyházi vezetők hozzájárulnának ahhoz, hogy múltbeli tevékenységük átlátható lehessen?

- Ezzel kapcsolatban csak a személyes véleményemet tudom elmondani. Úgy gondolom, hogy erre senki nem kötelezhető - már aki nem közszereplő. Én magam azért fedtem fel átvilágításom tényét, hogy jelezzem: nincsen takargatnivalóm. De ezt a döntést mindenkinek magának kell meghoznia.

A püspöki konferencia nem alakított ki közös álláspontot ebben a kérdésben?

- Néhány éve közzétettünk egy nyilatkozatot arról, miként vélekedik a püspöki konferencia a kérdésről. Abban kifejtettük, hogy a testület miért nem látja lehetségesnek és szükségesnek a mindenkire vonatkozó átvilágítást.

Ma is időszerűnek tartja azt a korábbi nyilatkozatot?

- Igen. Akkor is az volt a legfőbb érvünk, hogy a teljes igazság feltárhatatlan, hiszen a rendszerváltozás idején tonnaszámra semmisítették meg a titkosszolgálati iratokat. A megmaradt - vagy mondjuk inkább így: valamilyen szándékkal megőrzött - iratokból az sem derül ki, hogy ki vállalta önként, ki pedig csak különféle kényszerek hatására az együttműködést. Hogyan állapítható meg így a valódi felelősség? Ha ilyen helyzetben bárkinek a neve felmerül, akkor arról tényleg alig tudunk meg többet, mint hogy "volt valami kabátlopási ügye"... Csakhogy nem mindegy, hogy ő lopta-e a kabátot, vagy az övét lopták el...

Akiket a diktatórikus hatalom rá tudott venni, hogy besúgják embertársaikat, azok maguk is valamilyen mértékig áldozatok voltak. Hogy nem sietnek előállni fájdalmas történetükkel, az érthető. De ezzel akaratlanul is védelmezik azokat, akik őket ebbe az áldozati szerepbe kényszerítették...

- A probléma az, hogy a kényszerítők többnyire névtelenek voltak. Vagy sok nevük is volt, ugyanaz a titkosrendőr - miként hallom az idősebb paptestvérektől - időről időre más néven mutatkozott be... Nem nehéz észrevenni: ma elsősorban azok beszélnek a múlt ilyetén feltárásának fontosságáról, akik ezt az egész rendszert működtették, akik a kikényszerített jelentéseket felhasználták, akik ma is részesei a politikai hatalomnak.

Ez igaz. Csakhogy az is igaz: mindaz, amit az ember takargatni próbál, csökkenti a szabadságát. A titkolni való zsarolhatóvá teszi az embert...

- Nem takargatásról van szó, hanem pusztán arról, hogy az a múlt már nem tárható fel a maga teljességében. S akik akkor áldozatok lettek, nem kívánnak újra áldozatává válni egykori sanyargatóiknak, akik ma is anonimitást élveznek, és közhatalmat gyakorolnak. Ezért nem lehet sem erkölcsi nyomással, de a törvény sajátos értelmezésével még kevésbé egy ilyen kutatást kikényszeríteni.

Ezért is fellebbezek a beszélgetésünk aktualitását adó bírósági ítélet ellen.

(kipke)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu