Az Olvasó írja

Köszönjük, Kaszap István!

A második világháború még javában tombolt. Tragédiák mindenütt. Apák, fiak a harctéren sebesültek meg, vagy haltak el. Itthon sírás és nyomor, bombatámadások, bevetetlen földek. A pénz devalválódott, órák alatt egyhavi munkabérért nem vehettünk egy kiló kenyeret. Az országban rabló cserekereskedelem lett úrrá. Volt olyan szívtelen parasztember, aki három kiló burgonyáért cserébe egy aranygyűrűt kért és kapott. Az éhség, a ruhátlanság és a nagy hideg igen nagy úr, ha együtt jönnek. Azon a télen ez így volt. Annak idején hatalmas telek voltak. Emberek fagytak meg az utcákon a hiányos táplálkozás és öltözék miatt.

Mi édesanyámmal minden este hosszan imádkoztunk, hogy a jó Isten könyörüljön rajtunk. A Jézus szíve litánia után elmondtuk a rózsafüzért és az esti imákat. Édesanyám nagy tisztelője volt Kaszap Istvánnak. Többször felkereste a sírját, és ott könyörgött a fronton levő fiáért és a többi nyolc gyermekéért.

Egy téli estén édesanyánk imádkozás közben többször felsóhajtott. Látszott rajta, hogy valami nagyon gyötri anyai szívét, a szokásos imádságok végeztével remegő szájjal és könnyel teli szemmel szólt, hogy most térdeljünk le az ágyunk mellé, és imádkozzunk Kaszap Istvánhoz, hogy segítsen rajtunk. Végül elmondta, hogy holnaptól fogva semmi ennivalónk nincs. Az ékszerek elfogytak. Üres a kassza. Itt a teljes kilátástalanság. Rajtunk csak a Jóisten kegyelme segíthet.

Mi szomorú szívvel vettük tudomásul Édes bejelentését, és letérdelve ágyunk mellett könyörögtünk Kaszap Istvánhoz segítségért. Alig kezdtük el az imádságot, valaki erősen megzörgette az utcára néző szobaablakot. Félve kérdeztük: ki az? Erős bariton hangján megszólalt édesapám öccse. Nagykanizsáról jött: "Kaszap István küldött nektek egy kis ennivalót."

Édesanyámmal és a testvéreimmel sírva borultunk egymás nyakába a nagy öröm miatt. Váratlanul jött a nagy áldás ránk. Megmenekülünk az éhhaláltól. Csak kissé később ocsúdtunk fel, és rohantunk beengedni a vendéget. Dezső bátyám nagy örömmel hozta a kertje termelvényeit és egy kis zsírt is. Két kezében két hatalmas kosár, tele ennivalóval. A hátán meg az elmaradhatatlan hátizsák, és benne egy demizson bor. Dezső bátyánk jólelkű ember volt, és mindig vidám. Nagyon szeretett minket, és minden rendes embert. De legjobban, azt hiszem, a saját termésű borát szerette, mert anélkül soha sehová el nem ment. Amikor látta könnyel teli szemünket, és megtudta, hogy percekkel ezelőtt miként kértük Kaszap István segítségét, ő maga is elkönnyezte magát. Arca szánakozó komollyá vált, és csak annyit tudott halkan kimondani: a legjobbkor jöttem. Most, évtizedek múltán is nehéz szívvel és könnyes szemmel emlékszem vissza arra az estére, amikor megmenekültünk az éhezés kínjától. Ismételten mondom, mint akkor: köszönjük, Kaszap István!

Bogáthy András

Pécs

Emlékezetünkben él...

Nagy Gáspár életéből egy szűk órácskát rám áldozott, amikor a lapjukban megjelent egyik írásom kapcsán telefonon felhívott. Felejthetetlen lelki élményben volt részem, s én most ezzel a versemmel adózom emlékének.

Nagy Gáspár emlékére

Hófehér arcára váltott a kíntenger.

Megtört az értelem.

Csábító végtelen

vagy lett porszem - védtelen?

Hószín? lélekkel vőlegény ruhába´

csendben kopogtatott a Mennyei Házba.

Még meleg volt a kéz, halott kopogása

Csak kerüljék beljebb az örök lakásba! -

szólt az angya földgolyó köldökét elvágva.

Lenn a földön gazdátlan egy kincstár

de szívünk, lelkünk védnökeként kiáll

"...valami szabadítót mondani"

igazat osztani.

Farkas Erzsébet

Mihálygerge

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu