A leeresztett halastónál

A tavat csak nemrég ereszthették le, a mederben mindenütt nagy víztócsák csillogtak, de víz állt a halágyban is, ahol sirályok kavarogtak és rikácsolva kapkodták ki az apró szeméthalakat. A lágy iszapon parti madarak keresgéltek. Vagy harminc pajzsoscankó szorosan egymás mellett, messze szétszóródva legalább ugyanannyi bíbic, és valahonnan éppen akkor érkezett egy ezüstlile. Fordult egyet a meder felett, aztán távol a többiektől az iszapra ereszkedett. Mielőtt szárnyait becsukta volna, megmutatta fekete hónaljtollait. Egy darabig egykedvűen álldogált, aztán szaladt egy kicsit, majd gyorsan felkapott valamit. Később bánatosnak tűnő "pii-ü-í" hangját hallatta, mire valahonnan a távolból egy másik felelt rá. Próbáltam megkeresni a távcsővel, de a hatalmas tó túlsó partja közelében keresgélő sok madár között nem sikerült rábukkannom. Az ezüstlile a magas észak tengerpartjai mentén és a gyér növényzetű tundrán költ, a nyár végén indul dél felé, és egészen Afrika déli feléig eljuthat. Egyike a legnagyobb távolságot berepülő vonuló madaraknak.

A tó közepén elegáns fekete-fehér ruhájukban gulipánok szűrték a vizet. A legnagyobb tócsát választották, és felfelé hajló hosszú, vékony csőrükkel furcsa kaszáló mozdulatokat végezve keresték az apró evezőlábú rákokat. Füstös cankó kelt fel és repült tova hangos "csuit" kiáltással, a nádszegélyben barkóscinegék keresgéltek, a gát mellett álló reketytyebokron levelibéka sütkérezett az őszi napsütésben. Olyan volt, mint valami óriási egzotikus smaragd ékszer. Ha szép az ősz, a levelibékák soká kint maradnak, sőt brekegnek is, de a fák magas ágairól már lejjebb húzódtak, nádasokba, fűzbokrokra költöztek. Még a zöld békát néztem, amikor szorosan összetartó csapatban havasi partfutók repültek alacsonyan az iszap felett. A tó sarkánál olyan egyszerre fordultak, mintha valaki számítógéppel vezérelte volna őket, aztán tőlem talán harmincméternyire leereszkedtek. Csőrüket a lágy iszapba dugva kutattak táplálék, az árvaszúnyog lárvái után. Egy részük már téli, nyugalmi ruháját viselte, a többieken még jól látszott a nászidőszakra jellemző fekete hasfolt (képünkön). Keresgélés közben egyre közelebb kerültek, de a havasi partfutók, mint az északi madarak általában, nem félénkek, az embert néha meglepően közelre bevárják. A csapat szorosan összetartva haladt, és amikor egy nagyobb tócsához értek, habozás nélkül belegázoltak. Rövid lábú madár a havasi partfutó, nyomban hasig merültek, de megállás nélkül kutattak tovább, csőrüket állandóan a víz alatt tartották. Már egészen közel voltak, leeresztettem a távcsövet is, és talán ez a mozdulat okozta, hogy reszelős kiáltással két sárszalonka riadt fel a nádszegély mellől. Sajnos magukkal ragadták a partfutókat is. A két hosszú csőrű madár zegzugosan repülve messzire szállt, a csapat fordult egyet a tómeder felett, aztán a túlsó parthoz közel újra az iszapra ereszkedtek.

A vénasszonyok nyara kitett magáért. Kék volt az ég, egyetlen felhő sem látszott, kellemesen melegítettek a napsugarak. A tó mentén elterülő nagy legelőn, jó messze, nyúl baktatott. Néha megállt, füleit felmeresztette, mint aki hallgatózik, aztán továbbugrált. Három fecske, idén talán az utolsók, sietve nyilallt dél felé, lilán virított a sziki őszirózsa, felette megállás nélkül repült át egy narancsos árnyalatú sáfránylepke. A halágynál tovább lármáztak a sirályok, a legelő felett vércse szitált, és a gyenge szellőre támaszkodva apró utasával elrepült előttem az első ökörnyál.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu