KÖNYVESPOLCRA

Tarbay Ede verseiről

"A legkülső kör túlsó oldalán csupán Teremtőnk" - ez az archimédeszi pontja Tarbay Ede költészetének, ahonnan nem kifordítani akarja a világot, hanem egy kicsit jobbá tenni. Mint hivatásos, alázatos keresztény, aki túl a "szűkülő és kitáguló formán" a belső katedrális "boltívcsöndjéből" látja és láttatja a jelent, idézi meg az aranykort, amelynek klasszikus értékrendje (Európát, Pannóniát betöltő szelleme) a kereszt megvédő árnyékában lett igazán melengető, "szikárarany", s a halál, mint értelmes folytatása a létnek. A költő, aki a télben szüretel, nem képtelenségek képi megjelenítője, hanem reménységes, az élet gyötrelmes szakadékait is a hit hídjával átkötő bölcs kertműves; téli fákról szed gyümölcsöt, mert belső tájakon a hó is levelet és mediterrán gyümölcsöt takar. Valamennyi élménye, emléke e tájak szabadságában ízlelteti az újbort: lesz poharában ital, az asztalon kenyér, s a fehér bárányok néma vonulása: kijelölt vonal ama legkülső kör túlsó oldalára. Mintha egyetlen vízió lenne a költő valamennyi verse hang, ritmus, rím (e modern költői eszköz sokszor lenézett zenéje), formai fegyelem keretében, amely mégis feloldója a lélek nyűgeinek. Többször fölmerül olvasás közben: intellektuális vagy spontán-ihletes líra ez? Időnként felvillan a babitsi töprengés pillanata, máskor mintha Rilke sugalmas csöndje venne körül, természeti kép és halálérzés metaforikus rendeződésében pedig Georg Trakl magányos őszi dallamából a hangütés. Madarak, dombok, keresztek, és maga a tenger szikár-sós hullámzásával a lét egysége. A küzdelem és a megváltás poétikus bölcseletével erre nyitja fel kereső tekintetünket: ki vagy mi az értelme örömnek és gyötrelemnek -; ki-ki a saját földjén ahogyan kutatja a kezdet és a végpont fényét, leli meg annak valóságát. S ez egyeseknek Ki, másoknak Mi, ha értelemmel, a Végtelen mindenkinek nyújtott ajándékával: önléte kegyelmével, megváltó nyugtalansággal vállalja a teremtést. Tarbay "mítosz-teremtése" ez: "Forró forgószél felsodró spirálja / magával ragad minden földi tárgyat, / levél és harmat, kő magasba árad, / és szétterül a csillagok porába. / A foghatatlan tér határa várja / - lecsiszolt lap, mely márványnál szilárdabb -, / az időtlen villanások állnak, / átlényegülnek ős-idők szavára." Mi más lenne e metafizikai képlet, ha nem lélek-mozdulat ama első pünkösd óta, hogy visszakapjuk az elveszett édent, és annak immár Golgotáról újra nőtt fáját...

Tarbay Ede képei, jelképei az őstörténetek kertjéből a bibliai gyökerek-táplálta gazdagság, amint versvilága a kereszténység nagy Könyvéből vett gondolati áttételekkel a modern ember számára intellektuális "Biblia pauperum". Szép és igaz költészet ez az eddigi életmű-válogatás. Tanúságtétel. A költő és műfordító találkozása a versek nyelvében, vágott képek soraiban a tisztaság, a zene harmóniáiban egy nagy örökség igazolása, mely cáfolni látszik a babitsi megjegyzést: "a líra meghal".

(Tarbay Ede: A szüretelő tél - Szent István Társulat)

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu