|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
DVD-ajánló Faust a zongoránál Arthur Rubinstein angolos sálazattal, fején egy másik Sherlock Holmes-i asszeszoárral épp hazatart párizsi lakásába. Léptei ruganyosak, a zongoraművész arca nyugodt kerubmosolyban - nem zihál, pedig kilencvenéves ekkor. A zsalugáteres őszi villába már belakta magát a BBC, ünnepi interjú, satöbbi, írott kérdésekkel készül a riporter, mind úgy kezdődik: Ön azt mondta/írta egyszer... Nehéz a művészetről kérdezni, persze, hogy az. Rubinstein nem kötődik a visszaolvasott citátumokhoz. Primer módon akar nyilatkozni a művészetről - azonnal látszik, bőszavú, szellemileg intakt idős ember ő. Beszélne arról, ami pedig megközelíthetetlen, számára is leírhatatlan metafizikus "valami", s hogy különösen a zenei kompozíciók világa rejtelmes, mert csak interpretátor által képes életre kelni. Míg festmény, szobor, vers anyagában is létezik, s a befogadó átszűrheti azokat saját lényén, addig a muzsikára ez nem igaz. Szabódva teszem hozzá e banalitásokhoz: a kottapapír értő szem számára nyomtatott drámaszöveghez hasonlatos, s belső hallássá-látássá alakul az is, ha táncjegyzeteket böngész a beavatott. Van más kivétel hát, és amúgy is többet mond a vitális öregúr fejtegetéseinél az a három zongoraverseny-felvétel, mely színesíti a beszélgetést, s a DVD főmenüjében hiánytalanul megtekinthető. Grieg, Chopin és Saint-Saëns koncertjeit bámulatosan játszsza az agg férfiú! Ha megfigyelt már az olvasó idős urakat úszás közben, sejtheti, mire utal az ellentétpár: minimum és maximum. A legszükségesebb, még épp elegendő erőfeszítésű mozdulatok, s mindezekkel szinte meghaladhatatlan állóképesség birtoklása. Mindezt egy az egyben zenére is fordíthatjuk: így zongorázza, egyszerre poézissel és nagyvonalú póztalansággal három romantikus szerző versenyműveit Arthur Rubinstein, kilencvenévesen! Mivel filmes anyagról van szó, hadd siessünk dicsérni az Emil Berliner Stúdió munkatársait, akik a harmincéves felvételeket harmadik évezredi színekkel és kontrasztokkal újították meg, s a Steinway meg a Londoni Szimfonikusok kara 5.1-es, telt DTS-ben párolog, dübörög. Mégis azonnal látni: a felvétel csakis az antik XX. században készülhetett - Rubinstein-formátumú ősz obeliszkek nincsenek már a koncertéletben. Olyan végképp nincs, fiatalok közt se, aki három míves koncertet egy nap alatt, alig vágva rögzítsen a croydoni teremben. A felvétel karmestere, az akkor jó harmincas Andre Previn pedig intelligens művész, bizonyára tudta, hogy mellékszerep az övé: kiszolgálni a Maestrót, aki hangversenyek ezrein szitálta le a zongorajáték lényegtelen elemeit. És a Chopin-mű végén csak bevillan a különben felejthető interjú utolsó perce. Egyszer az öltözői művészszobában Emmy Destinnek zongorázott Chopint: mindketten belesápadtak. Színpadon azelőtt és azután se sikerült így játszani a darabot. Íme, egy hosszú élet rövid pillanata. Fausti pillanat, és persze, oly szép, hogy sose merevül ki. Ezért oly szép. (Arthur Rubinstein zongorázik / EMI DVD 2006) Ókovács Szilveszter
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|